Ez a cikk 2003-ban a SIMILE homeopatikus szaklapban jelent meg. Ebben az írásban foglaltam először össze véleményemet, kutatásaim eredményét arról, amit a homeopátia a „A krónikus betegségek” kialakulásáról, természetéről tanít. Ezt az írást ehelyütt teljes terjedelmében leközlöm, még akkor is, ha egyfelől bizonyos részei mostanra a honlap számos cikkeiben megtalálhatók, másfelől a laikusok számára túlságosan szakmai, és ezért sok helyütt talán érthetetlen is.

Írásomat azzal a vallomással kell kezdenem, hogy a homeopátia számomra nem csak egy a lehetséges gyógyító módszerek közül (főleg, ami a krónikus betegségek gyógyítását illeti), hanem az egyetlen. Dolgozatomat ennek, valamint annak a ténynek ismeretében kell értékelni, hogy megírására a meggyőződés, a segíteni akarás és nem az ellenkezés vezetett.
       Homeopátiával való ismeretségem a szokásos módon kezdődött: tökéletes csalódás a modern orvostudományban; egy másfél éve fennálló egészségügyi panasz, melyet egyetlen adag homeopátiás szer azonnal megszüntetett; ismeretterjesztő homeopátiás könyvek olvasása; kurzusok látogatása; magam, ismerőseim és háziállataim(!) kezelése. Ezután azonban a magyar szokástól eltérő módon nem az angol nyelvű, többnyire Indiából származó szakkönyvek olvasásával, hanem a német nyelvű irodalom tanulmányozásával folytatódott. Dorcsi, Vithoulkas, Kent, Pierre Schmidt és a többi ismert szerző művei után Gerhard Risch könyvét, majd az általa alapított Clemens von Bönninghausen Akadémia által kiadott irodalmat – J.C.Burnett, J.H.Allen könyveit – tanulmányoztam.

A homeopátiában korunkban (is) sok elmélet születik, melyek – megítélésem szerint – egyre bonyolultabbak és a gyakorlatban kevéssé hasznosíthatók. Martin Schmitz Strömungen der Homöopathie című könyve remek keresztmetszetét adja ezeknek a teóriáknak. Véleményem (és a történelem) szerint az igazság azonban mindig a legegyszerűbb megoldásban rejlik. Ezért fordultam én egyre inkább azon írások felé, amelyek a problémát egyszerűsítették, nem pedig különböző filozófiai elméletekkel bonyolították.
       A Gerhard Risch/Yves Laborde szerzőpáros által írt a Die hereditären chronischen Krankheiten című nagyszerű könyv elolvasása után levelet írtam Yves Laborde-nek (G. Risch sajnos már halott volt). Ebben a levélben több kérdést tettem fel a miazmák természetével és kezelésével kapcsolatban. A szerző udvariasan reagált ugyan levelemre, de kérdéseimet megválaszolatlanul hagyta.
       Így magam kellett utánajárjak a válaszoknak. Ezt a munkát azzal kezdtem, hogy hűségesen követtem G. Risch professzor tanácsát, aki könyvében J. Compton Burnett módszerének tárgyalása közben ezt írta: „A mai napig a gyakorló homeopata egyik legfontosabb feladata, hogy pontosan tanulmányozza, mit tud az öröklött szifilisz, az öröklött szikózis, az öröklött tuberkulózis előidézni” (2).

Tanulmányaim és a gyakorlatban szerzett tapasztalataim mára a következő teóriák felállításához vezettek (amelyek, tudom, olykor nemcsak korunk divatos elméleteitől, de még az alapító tanításától is jelentősen eltérnek). E hipotézisek egyelőre figyelmen kívül hagyják az iatrogén betegségeket, tehát azokat, amelyek az „akadémiai” orvostudomány illetve az oltások, gyógyszerek és a környezet által keletkeznek:
       1. ma az emberiség legnagyobb része (ha nem az egésze) örökletes szifiliszben szenved;
       2. a nem homeopátiás módszerrel kezelt gonorrhoea mindig hagy maga után miazmatikus terheltséget;
       3. ma az emberek nagy része – azon felül, hogy öröklött szikózisban, tehát gonorrhoeában (is) szenved – élete során (sokszor több ízben) kankós fertőzésen is átesik, legtöbbször anélkül, hogy ezt tudná;
       4. ma az emberek betegségei e két nemi betegségből és ezek kombinációiból erednek, illetve ezek különböző modifikációi, amint a tuberkulózis és a rák is, melyek szintén örökletesek;
       5. amiből a homeopátia számára az következik, hogy a krónikus betegségek nozodák és e két nemi betegség kezelésére alkalmas specifikus homeopátiás szerek (Merc, Thuj, Nit ac stb.) nélkül nem kezelhetők eredményesen;
       6. Hahnemann pszóra-miazmája nem más, mint az öröklött (sokszor generációkon keresztül átadott) szifilisz (és gonorrhoea) miazma;
       7. az ú.n. alkati szerek (melyeket Hahnemann nem ismert) nem rendelkeznek „minden problémát megoldó” gyógyító képességgel, egy adott emberre jellemző alapszereknek tekinthetők csupán – ebben a minőségükben azonban nélkülözhetetlenek;
       8. a kurzusokon és számos szakkönyvben ajánlott potenciák, illetve szedésük gyakorisága a mai világban nem hoz eredményt, az ingerek állandósulása új „szabályokat” tesz szükségessé;
       9. a krónikus betegségek eredményes és tartós gyógyulását csak a hagyományos régi család-háziorvosi módszerrel, továbbá (képzett) öngyógyítással lehet elérni.
    
    

Fenti kijelentéseim természetesen csak hipotézisek, melyeket klinikai vizsgálatokkal lehetne bizonyítani. Ezek hiányában csak azt az utat tudom leírni, amely felállításukhoz engem elvezetett.
       Ez az út kétségtelenül a nemi betegségek tanulmányozásával kezdődött minden általam elérhető „iskolai” tan- és szakkönyvben.

Meglepődve láttam, hogy e homeopátiát nem-ismerő vagy azt tagadó allopátiás orvosok által írt könyvekben a szifilisz és a kankó tünetei között korunk csaknem minden „divatos” betegsége megtalálható. Itt csak napjaink néhány, leggyakoribb bántalmát említem:
     – éjszakai csontfájdalmak; csontritkulás; a nagy ízületek: térd, csípő, váll, könyök porcának pusztulása, ízületrésének beszűkülése; az aortabillentyűk elégtelensége; a koszorúerek elmeszesedése; éjszakai légszomj; szédülés; görcsök; akaratlan vizeletürítés; erős szúró lábfájdalommal járó hátgerinc-sorvadás; agylágyulás; depresszió – a szifilisz tünetei közül;
     – terméketlenség; vetélések; vakság; kötőhártya-gyulladás; iritis; izületek, különösen a térd és a csukló, gyulladása, amely „mozgáskorlátozást okozó rendkívüli fájdalommal jár” (17); hüvelyfolyás; a medence kötőszöveteinek gyulladása, az ú.n. „női betegségek” („erős alhasi fájdalmakkal járó gyulladások, melyek lezajlása után köteges, csomós megvastagodások, daganatszerű képletek maradnak vissza” (13); menstruációs problémák; hashártyagyulladás; szívbelhártya-gyulladás; húgycső-szűkület; mellékhere-gyulladás; prosztatagyulladás; az orr-garatüreg-gyulladásai; csecsemők orr-nyálkahártya-gyulladása – a kankó tünetei közül.

Ez a felsorolás nem tartalmazza azokat a tüneteket, melyeket a homeopátia sorol a szifilisz és a gonorrhoea késői szimptómái közé, mint például a gerincsérv, aneurizma, szénanátha, hogy csak e három ma „legdivatosabb” panaszt említsem. De nyugodtan mondhatjuk, hogy a szifilisz, szikózis, vakcinózis, tuberkulózis és rák homeopata szakirodalomban felsorolt tünetei gyakorlatilag korunk összes krónikus betegségét felölelik.

A tünetek tanulmányozása közben még ilyen kijelentésekre is bukkantam: „Bár valószínű, hogy az elmúlt évszázadok során a szifilisz tünetei lényegesen enyhültek, mégis, hosszú időn keresztül egyik leggyakoribb oka volt a vetéléseknek, a csecsemőhalandóságnak, a vakságnak, süketségnek, a különféle testi torzulásoknak, a szív- és elmebetegségeknek” (13); „Súlyos, kiterjedt (kezeletlen szifiliszes) bőrjelenségek után nem észleltek központi idegrendszeri szifiliszt: paralízisben, tabesben szenvedőkön bőrhegek igen ritkán észlelhetők” (15); „A magára hagyott szifilisz a korai jelenségek lezajlása után, az esetek mintegy kétharmadában később semmi tünetet nem okoz” (18); „A szifilisz kórokozója gyakorlatilag valamennyi szervrendszert megbetegítheti, ezért sokféle betegséget utánozhat” (18); „A (szifiliszes) beteg az újabb fertőzésre mindig betegsége stádiumának megfelelő jelenséggel reagál: primér sclerosissal a primér complexus, papulával a secunder szak, gummával a szervi lokalizáció szakában és nem képződik jelenség, ha a superinfectio a latens szakban következik be” (18); „A vérvizsgálati lelet ... nem tekinthető semmi esetre sem döntőnek, mert nemleges, negatív esetben is fennállhat még a betegség (a szifilisz)” (13); – A kankós fertőzés „előkészíti az utat más kórokozók számára. … Ezek mindig újabb antibiotikus kezeléshez vezetnek tartós eredmény nélkül” (12); „És éppen a kankóval fertőzött, de tünetek nélküli nők jelentik a fertőzés forrását” (12); „A kankós izületi gyulladás a kankó egyik komoly következménye a gonokokkuszok valamely izületbe való bevándorlása révén ... Az orvos ezt akut izületi gyulladásnak értékeli” (12); „A különböző nyálkahártya-gyulladásokat … valószínűleg nem vezetik vissza a valódi okra” (12); „A kankó tehát sem a klinikai kép, sem egy egyszerű festőmódszerrel kezelt kenettel nem diagnosztizálható vagy zárható ki biztonsággal” (12); „A méhnyakcsatorna mirigyes járatai igen kedvező táptalajai és búvóhelyei a gonokokkuszoknak” (13); „Az esetek 5-10 százalékában ... a gonokokkuszok rendszerint góc formájában eltokozódva bújnak meg valahol, és hozzáférhetetlenek a penicillin számára” (13); „Elég gyakran azonban a prosztatában, az ondóhólyagok vagy a vesemedencében a heveny (kankós) betegség csak megbékül, ezzel együtt a húgycsőváladék meg is szűnik teljesen, a kórokozók lappangva sok évig megmaradhatnak ezen fészkekben” (16); „A gyermekágyban az anya lappangó gonorrhoeája kiújulhat és súlyos lázas szövődményekre adhat okot” (16).

Ezeknek a kijelentéseknek megint azért van különleges jelentőségük, mert olyan „akadémiai” szakkönyvekből származnak, melyek hallani sem akarnak a homeopátiáról!

Amint hogy az alábbi adatokat is a homeopátiát nem ismerő vagy lenéző, elutasító könyvekben találtam: (80 évvel ezelőtti adat): „Egyes népeknél a lakosságnak majdnem fele, de művelt államokban is legalább tizedrésze megbetegedett (szifilisztől). ... Az oroszországi Csernigov kormányzóság népe 90%-ban fertőzött” (16); (65 évvel ezelőtti adat): „Az Egyesült Államokat véve például – bár másutt sem jobb a helyzet: évente egymillió a vetélések száma, közel másfél millió a friss vérbajos fertőzés, megszámlálhatatlan mennyiségű az új gonorrhoeás eset” (14); A XX. század elején „az irodalom szerint a nagy városok felnőtt férfi lakossága 20-30%-ban szifilisszel fertőzött volt” (15); „A szifiliszes betegek száma a második világháború alatt érte el a csúcsot, majd a hatvanas évekig erősen csökkent, aztán újra emelkedni kezdett” (17). – J.H. Allen pedig ezt írta (100 évvel ezelőtt): „A férfiak 80%-a fertőzött gonorrhoeával” (5). – Ezek az adatok olyan korokból valók, amikor a kereszténység felbomlásával az erkölcsök addig elképzelhetetlen hanyatlása már régen folyamatban volt, és mégis: azt a fokot, amire ma lecsúszott, még akkor sem tudta volna senki elképzelni.

Sterilitást a gonorrhoea okoz gyakrabban. Ezzel szemben a szifilisz és főként a tuberkulózis – mely sok régi nem-homeopata orvos (Dr.A. és Dr.E. Fournier, Dr. Lebert stb.) szerint a szifilisz talaján fejlődik ki; a homeopaták (J.H. Allen, Yves Laborde, P. Schmidt stb.) szerint a pszóra és szifilisz vagy a pszóra és szikózis összeolvadása; míg szerintem az öröklött szifilisz és szikózis kombinációja vagy egyszerűen csak a szifilisz modifikációja – hosszú steril fázisok mellett extrém termékenységet is okoz. Ezért kap külön jelentőséget az a tény, hogy a századforduló körül a tüdővészt, gyakorisága miatt már népbetegségnek nevezték. A tuberkulózis főleg a 20 és 50 év közötti és inkább férfi népesség betegsége, vagyis azoké, akik életvitelük folytán is leginkább alkalmasak a betegség terjesztésére, akik tehát az öröklött szifilisz mellett annak következményét, a tuberkulózist is hatalmas számban átörökíthették.
       Ha a XVI. századtól száz évvel ezelőttig ennyi statisztikailag számontartott – ami az akkori korlátozottabb mérési lehetőségek miatt nyilván jóval alacsonyabb a valóságosnál – nemi beteg élt, akkor a matematika is alátámasztja azon feltevésemet – mivel ezek az emberek nem éltek éppen önmegtartoztató életet –, hogy csaknem mindannyiunk ősei között bizonnyal található legalább egy szifilisszel vagy tuberkulózissal fertőzött személy.
       Annál is inkább, mert a homeopátia alaptanítása szerint az „akadémiai” orvostudomány gyógyító módszerei – különösen az antibiotikum korszak óta – többnyire nem szüntetik meg a bajt, hanem csak elnyomják. Így tehát az allopátiás orvosok által gyógyultnak nyilvánított betegek valójában egész életük során tovább hordták, tovább terjesztették és tovább örökítették e betegségeket.
       A szifiliszről mindig is azt tanították, hogy a kórokozójával való megfertőződést, illetve a betegség kifejlődését az alkohol, a dohányzás, a rendszertelen és hajszolt életmód jelentősen elősegíti. Ez azonban öröklött formájára is érvényes. Korunk emberének életmódja tehát sokszorosan alkalmas arra, hogy minden bennünk lappangó „rosszat” a legbiztosabban felszínre hozzon.
    
    

„A szifilisz eredete még ma is vita tárgya. Vannak, akik azt tartják, hogy olyan régi, mint maga az emberiség. Mások viszont azon a véleményen vannak, hogy Amerika felfedezése óta terjedt el az Óvilágban, és Kolumbusz hajósai, telepesei hozták Európába” (13).
       A hereditarius szifilisz tünetei nem tartalmaznak kórokozókat, tehát – hagyományos értelemben – nem fertőzőek. Ugyanakkor az öröklött szifilisz „prediszponálja a beteget az akut szifiliszre, ... másfelől a szimptomatológia a nemi partner miazmatikus terheltsége által vagy hatványozódik, vagy lelassul” (2). Ugyanez áll az öröklött szikózisra is.

Az eddig elmondottak alapján úgy gondolom, hogy – Sudhoff német orvostörténésszel az élen – azoknak van igazuk, akik úgy vélik, hogy a szifilisz valóban egyidős az emberiséggel, de a középkorban a keresztény erkölcsök elterjedésével egyre inkább háttérbe szorult, és csak szunnyadt az emberek szervezetében. Mindazonáltal rejtetten jelen volt, ezért tört fel oly nagy erővel az Amerikából jött újabb fertőzés után. Terjedését pedig a kereszténység egyre nagyobb háttérbeszorulásával eluralkodó lazább erkölcsök segítették elő.
       A homeopátia alapelveinél maradva joggal feltételezhetjük, hogy amíg a szifiliszt – és a minden bizonnyal szintén régóta meglévő gonorrhoeát – egyáltalán nem, vagy csak természetes szerekkel próbálták gyógyítani, addig ezek „tisztán”, eredeti formájukban jelentkeztek csak (és többnyire abba a kétharmad részbe tartoztak, melyről a fenti idézet szól: „a magárahagyott szifilisz az esetek mintegy kétharmadában később semmi tünetet nem okoz” (18).
       Azonban minél „fejlettebb” lett az orvostudomány és a higiénia, annál rafináltabb eszközökkel próbálták eltüntetni, vagyis elnyomni a szifilisz I. és II. stádiumának, valamint a gonorrhoeának helyi tüneteit, amivel elkezdődött a szervezetek átitatása e betegségekkel, és az emberiség megismerkedett az addig szinte ismeretlen krónikus betegségek hosszú sorával.

„A századforduló idején (19.-20. század) még maga az amerikai ‘akadémiai’ orvostudomány is tudta, hogy szifiliszes pácienseknél rendkívül óvatosnak kell lenni az operációkkal, különösen a váladékok lefolyásának mesterséges elzárásával, pl. a fisztulákkal, fekélyekkel, ‘folyó orrok’-kal stb” (2). J.H. Allen ugyanezt állítja a szikózisra is: „A modern sebészet a betegség (a kankó) elnyomásának és az ezt követő szekunder és tercier bajoknak jelentős forrásává vált. A szikózis terjedése az utolsó 20 évben (1902-es évi adat) valóban gazdaggá tette a has-, medence-, orr- és gégebetegségek specialistáit és sebészeit. E manapság oly gyakori, sebészileg vagy mechanikusan kezelt betegségek nagy része a szikózisra vezethető vissza, s a bennük szenvedőktől a specialisták busás haszonhoz jutnak, anélkül, hogy tudnák, mit is kezelnek” (5).

Felvetődik a kérdés, hány generáción át hordozzuk magunkban elődeink betegségét – vétkét: hetedíziglen vagy csak negyedíziglen? Akármi is erre a kérdésre a helyes válasz, az biztos, hogy a történelem viharai, az orvostudomány gyógyszerekkel és operációkkal történő egyre intenzívebb „elnyomó” kezelései, valamint életterünk mérgezettsége, az élelmiszerek hormonokkal és gyógyszerekkel való fertőzöttsége következtében egy ma élő embernek nagyon nagy esélye van arra, hogy magában hordozza e két nemi betegség miazmáját.

Az elmúlt két fejezetben a nem-homeopátiás szakirodalomból vett idézetekkel az első 4 pontban felsorolt téziseimet próbáltam alátámasztani. Ezek kiindulópontjául Hahnemann alapelve szolgált, miszerint a krónikus betegségek nem önálló betegségek, hanem egy-két „ősbajra” (Ur-Uebel) vezethetők vissza. A szifilisz, kankó és tuberkulózis tanulmányozása pedig azt mutatta meg nekem, hogy ezek a betegségek nemcsak a homeopata, hanem a nem-homeopata orvosok véleménye szerint is rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, melyeket Hahnemann a pszórának tulajdonított, s melyek alapján ő a pszórát tette meg minden krónikus betegség „anyjának”.
    
    

A homeopátia fejlődését, azt hiszem, döntően befolyásolta Hahnemann azon feltevése, hogy neki semmilyen miazmás terheltsége nincs. A krónikus betegségekről szóló könyvében ezt írja: „A pszóra, ez a legrégebbi, legáltalánosabb, legrombolóbb és mégis a leginkább félreismert, krónikus-miazmatikus betegség, amely sok évezreden keresztül torzította és gyötörte az emberiséget, az utolsó évszázad óta mindannak az ezer hihetetlenül különböző (akut és) krónikus (nem-nemi) betegségnek anyja lett, melyektől most a civilizált emberiség az egész lakott földtekén egyre inkább szenved” (4). És alig pár oldallal később: „Módom volt sok száz ... pszórával terhelt egyén állapotát összehasonlítani a magaméval, aki, ami nagyon ritka, soha nem volt pszórikus, és ezért születésemtől mostani nyolcvanéves koromig tökéletesen mentes voltam az itt és lentebb felsorolt panaszoktól (kisebbektől és nagyobbaktól), holott egyébként nagyon hajlamos voltam az akut és járványos betegségekre és sok szellemi megerőltetés és ezerszeres lelki bántódás miatt szenvedtem” (4), és mindössze két oldallal később, bizonyítandó, hogy minden betegség a pszórától ered, ezt írja: „Azok, akik nem pszórikusak, bár nem kellemes számukra, még a huzattól vagy a nedves hidegtől sem fáznak meg, nem kapnak el semmilyen betegséget” (4).

Hahnemann az Organon 284. paragrafusában egy mondat erejéig megemlíti ugyan, hogy a pszórát az anyától is örökölni lehet, és bár öregkorában lejegyzett beteglapjain találhatók adatok a szülők betegségeiről, mégis a krónikus miazmákat fertőzéssel szerzett betegségeknek tartotta. Sőt, a szifilisszel kapcsolatban élete végéig a mai modern orvostudomány véleményét osztotta, miszerint a szifiliszes terheltséggel született gyermek az akut szifiliszben szenvedő anyától fertőződik meg vagy még a méhben, vagy születése közben.
       Ez annál is inkább meglepő, hiszen mintegy száz évvel ezelőttig a hivatalos orvostudomány is tudott a szifilisz örökléséről. Prof. Dr. F. von Baerensprung, Dr. A. és E. Fournier, Dr. Antonelli könyvei világosan dokumentálják a szifiliszes stigmákat. És bár a penicillin óta ezek a stigmák diszkrétebb, elmosódottabb formában jelentkeznek és adódnak tovább a következő generációknak, a figyelmes szemlélő számára (aki eredeti formájukban ismeri őket) ezek ma is majd mindenkin felfedezhetők.
       Egy magyar nem-homeopata orvos, Dr. Hollós József pedig a tuberkulózis örökléséről írt könyvet 1911-ben.
       Azt a tényt, hogy a gonorrhoea is örökölhető, vagyis létezik hereditarius szikózis, már Kent is felismerte. J.H. Allen és J. C. Burnett voltak azonban az elsők, akik intenzíven foglalkoztak ezzel a témával, és terápiás eljárásokat is javasoltak az ilyen esetekre. A mostaniak közül Dr. R.P. Patel ad sokkoló leírást saját esetének bemutatásával „Szikózis három generáción keresztül” kezdetű vallomásában. Ő, aki jobb karját vesztette el az orvosok tehetetlensége miatt, írja: „Esetem kezelésével minden világhíres homeopata (többek között Dr. P. Sankaran) kudarcot vallott, mert nem vették figyelembe miazmatikus előéletemet, ami miatt aztán szereik csak felületesen hatottak” (2). Dr. Patel, akinek karját szarkoma miatt amputálták, s már tüdejében is metasztázist diagnosztizáltak, miután megtudta, hogy mind nagyszüleitől, mind szüleitől szikózist örökölt – holott tudomása szerint neki soha nem volt gonorrhoeája –, Thujával gyógyította meg saját magát. Annál meglepőbb, hogy a krónikus miazmatikus betegségek gyógyítására a Die Kunst der Fallaufnahme című könyvében még ezután is minden esetre a szerkeresés Kent-i módszerét ajánlja, vagyis a „szimptomák összessége” szerinti felírást.

De térjünk most vissza Hahnemann-hoz, aki az összes krónikus betegség közül a pszórát tartotta a legfertőzőbbnek, sokkal fertőzőbbnek, mint a szifiliszt vagy a szikózist: „A montserrati remete sziklaodújában ugyanolyan ritkán marad mentes tőle, mint a kis herceg batiszt pólyájában” (4); Mindezt azonban csak a pszóra által okozott bőrtünetekről állította, hiszen ezt írta: „Ezzel szemben a kiütés eltűnése vagy művi úton való eltávolítása után a pszóra idővel újra megjelenő, többi, szekunder szimptomái, a pszórikus általános bajok másokra ezt a betegséget egyáltalán nem viszik át, és tudomásunk szerint éppoly kevéssé terjesztik, mint amilyen kevéssé fertőzőek a bujakór szekunder szimptómái” (4).
       Hahnemann ezen véleménye gyökeresen ellentmond a szifilisz tulajdonságainak. Második stádiumában, melyet a kiterjedt bőrtünetek jellemeznek, a szifilisz igenis nagyon fertőző! „A szifiliszes fertőzés másodlagos állapotának … jellemző tünetei a bőr és a nyálkahártyák eleinte sűrűbben, később ritkábban fellépő kiütései bőségesen tartalmazzák a kórokozót, tehát fertőzőek. ... A bőrtünetek úgyszólván a test felületén bárhol felléphetnek és hasonlíthatnak a legkülönfélébb bőrbetegségekhez. A szifilisz elsődleges és másodlagos tünetei, bár általában heg nélkül gyógyulnak, igen fertőzőek!” (13) – áll a hivatalos tankönyvekben.
       Ha azonban Hahnemann a bujakór szekunder szimptómái alatt a szifilisz késői, a belső szerveket érintő tüneteit értette, akkor állításainak az őt követő homeopaták véleménye mond ellent, akik igenis azt állították, hogy ha nem is egyszerű érintéssel, de nemi érintkezéssel a szifilisz és a szikózis egy életen át fertőz, s az éppen megfertőzött azt a stádiumot kapja meg, amiben az átadó az aktus pillanatában van.

Hahnemann a krónikus betegségekről szóló könyvében a pszóra leírásakor a Bibliára, Platónra és Ciceróra hivatkozik. Ugyanezek a források beszélnek azonban a szifiliszről is, tehát választhatta volna ezt is „Ur-Uebel” (alapbetegség) gyanánt. A régi görög írók által említett „nousos théleia”, az ókori temetőkben feltárt csontokon és a görög szobrokon található szifiliszre utaló elváltozások ugyanúgy szolgáltathattak volna neki erre alapot, mint a Bibliában, szintén Mózes könyvében (ahonnan a pszórát is vette) olvasható ilyen mondatok: „Az Úr megveri térdedet és lábad szárát szörnyű daganattal” (a szifilisz egyik biztos tünete!) „a lábad ujjától a fejed tetejéig, s nem tudsz belőle kigyógyulni” (5 Móz 28,35)!
    
    

Egyes szakkönyvekben az olvasható, hogy a szifiliszes kiütések nem viszketnek. Ennek egyfelől többen is ellentmondanak (pl. J.H. Allen), másfelől az eredetileg szifiliszes kiütésekbe viszketést okozó rühatkák is bekerülhetnek, vagy az is lehetséges, hogy az éppen kiütésmentes állapotban lévő szifiliszes beteg gyenge általános állapota miatt fogékonyabb a nagyon fertőző rühességre.
     J. Compton Burnett Die Wechseljahre der Frauen című könyvének egyik érdekes fejezete foglalkozik Hahnemann pszóraelméletével. íme az idézet:

Hahnemann pszóráról szóló tana, ahogy ez a valóban igazi homeopaták köreiben elterjedt, annyira homályos és zavaros, hogy sokan közülünk soha nem tudták igazán, mit is mondjanak vagy gondoljanak felőle. Amikor én elkezdtem homeopátiával gyógyítani, egyszerűen elfogadtam a pszóráról szóló tanítást, és a legkomolyabban elhittem, hogy Hahnemann szigorú követői a rühöt dinamizált szerrel gyógyítani tudják, ezért én is megpróbáltam ezt utánuk csinálni.
       Így adódott, hogy egy fiatal nőt egy évnél tovább antipszórikus szerekkel, különösen magas potenciájú Sulphurral kezeltem, melyet egyre magasabb potenciában adtam egészen a legmagasabb fokig; és mi volt az eredmény? Tökéletes kudarc, ami után a beteg szülei teljes joggal alkalmatlannak ítéltek és a kezelést megszakították. A pácienst ezután egy szomszédos kolléga elég gyorsan meggyógyította szulfurkenőccsel, szappannal és vízzel, míg engem, mindazok, akik az esetet ismerték, bolondnak kiáltottak ki.
       Ennek ellenére néhány évig tovább hittem e tanban, és továbbra is megpróbáltam a rühöt homeopátiás szerekkel gyógyítani, és milyen eredménnyel? Majdnem minden esetben kudarcot vallottam.
       Az orvosi elméletet azonban a gyakorlat kell igazolja, és ha én egy bizonyos tan gyakorlati szabályai alapján nem tudok gyógyítani, akkor én azt a tant elvetem. De ha valaki olyan sokat köszönhet Hahnemann tanainak, mint én, az erősen és sokáig habozik, míg egyet is felad közülük. Ezért újra és újra próbálkoztam, de mindannyiszor kudarcot vallottam.
       Nos, példaként szeretném felhozni azt, amit én a fonalas gombákról szóló tanításomnak nevezek: Azt állítom, hogy a fejbőr gombás betegsége homeopátiásan Bacillinummal gyógyítható. Én csaknem minden ilyen esetet meggyógyítok. Ugyanezt állítom a vakcinózisról, mely a Thuja és az ehhez hasonló szerek dinamizált adagjaival meggyógyítható. De ha ez így van, akkor miért nem tudom ugyanezt elérni a rühnél? Akárhogy is van, nekem nem sikerül, ezért nem is próbálkozom többé vele. … Mindenesetre számomra tény, hogy a rühatkákat semmilyen dinamizált szerrel nem lehet megölni, így ezt az elméletet elvetettem.
       Akkor tehát a pszóráról szóló tanítás teljesen téves?
       Hahnemann tételét a következőképpen szeretném újrafogalmazni: A rühöt nem lehet dinamizált gyógyszerekkel meggyógyítani, és ezért a rühatkákat minél hamarabb meg kell ölni; de ezt dinamikus módon nem lehet megtenni. A rühatkákat egyszerre kell elpusztítani. De nem a rühvel együtt meglévő, az atkák által csak felszínre hozott konstitucionális kiütésekről beszélek. Nem állítom, hogy az atkák nem tudják megmérgezni a vért – valójában azt hiszem, hogy igenis képesek erre, és ezért kell őket kénnel azonnal elpusztítani. De – és ez nagyon fontos –, ha az atkák a kiütést egy már meglévő állapotból hozzák elő, akkor ezt a kiütést nem szabad külső eszközökkel eltüntetni.
       Ez a döntő! Itt van a kutya elásva! A legkülönösebb következményektől kell tartanunk, ha a konstitucionálisan meglévő bőrkiütéseket elnyomjuk, amelyeket belső rejtekükből a rühatka maga vagy annak mérge hoz elő. Ha gondosan tanulmányozzuk a rüheseteket, észrevesszük, hogy azok, akik alkatilag terheltek voltak, számos, különböző fajtájú kiütéstől szenvednek, melyek az atkákkal való fertőzés előtt már potenciálisan megvoltak. Ezeket a betegeket a megfelelő homeopátiás szerekkel kezelni kell, és kiütéseiket nem szabad elnyomni – de az atkákat parazitaölő méreggel el kell pusztítani. A homeopaták cégéből a legjobbnak kellene munkához látnia, hogy ezt a dolgot tisztázza, mert ez a probléma nagy mértékben gátolja további fejlődésünket.
       A homeopátiának mégis igaza van, még akkor is, ha a rühatkákat nem lehet dinamikusan elpusztítani. Sokáig foglalkoztam a pszóráról szóló Hahnemann-i tanítással, és a következő eredményre jutottam: A valódi rüh elnyomásának veszélyes következményei a valóságban nem a rühtől származnak. Az atkák ugyan mérgező állatkák, melyeket azonnal el kell pusztítani. De a veszélyes következmények a dyscrasiás bőrkiütések elnyomásából keletkeznek, melyek a rühtől szenvedő pácienseknél már eleve megvoltak – tehát ezeket nem maga a rüh idézte elő –, s amelyeket gyakran az atkák vagy azok mérge hoz felszínre.
       Számomra a pszórakérdés ezen megoldása rendkívüli szellemi megelégedettség forrása, mivel azóta a rühöt – az atka-betegséget – kén bedörzsölésével, szappannal és vízzel gyógyítani tudom, miközben azt piszkos parazita-betegségnek tartom, mely kívülről hat az emberre. Ugyanakkor nem nyomom el azt a bőrbetegséget, amely belülről ered és már a rühbetegség előtt létezett, bár valószínűleg az atkák ingerlő hatására fejlődött ki. Ami kívülről jön, azt kívülről kell kezelni, ami belülről, azt belülről.
    
    

Dr. J.H. Allen ezt írta a pszóráról: „Manapság pszóra alatt egy alapmiazmát értünk, amely az embernél nem korlátozódik a bőrkiütés egy bizonyos formájára, hanem a szervezetben a funkcionális és patologikus változások okozója”(5), majd máshol: „A kifejezetten patologikus változás ritkán ered a pszórikus miazmából, ha egyáltalán ered onnan ilyen, ... mivel ez inkább a funkcionális folyamatokat gátolja. Csak ha a pszóra a szifilisszel vagy a szikózissal összefonódik, látjuk, miként kezdenek a patologikus változások kibontakozni. Ez főként a test belső betegségeire vonatkozik. Mindazonáltal manapság (1902) csak kevés embert találunk, aki tisztán pszórikus, mégpedig tisztán öröklött pszórikus és mentes a többi miazmával való mindennemű összefonódástól” (5).

2000 őszén résztvettem Yves Laborde-nak, korunk egyik jelentős német homeopátájának kurzusán, ahol ő elmondta, hogy szerinte a pszóra nem más, mint a szervezet természetes elhasználódása, öregedése. Kérdésemre, hogy ezt a véleményét mikor jelenteti meg írásban, azt válaszolta, hogy egy kongresszuson már ismertette, de írásos közlését még nem tervezi.
       Mindenesetre, ez az állítása még nem szerepel az 1998-ban, mesterével, G. Risch-sel közösen írt Die hereditären chronischen Krankheiten című könyvében. Abban J.H. Allen fent idézett véleményéhez hasonló nézeteket vall, és ezért csak odáig jut el, hogy Hahnemann pszóra-tüneteinek nagy részét az öröklött szifilisz, szikózis, tuberkulózis és rák tünetei közé sorolja, és a tisztán pszórikus tünetek között csak a funkcionális zavarokat, a szubjektív panaszokat hagyja meg.

Visszaidézve Burnett írását, nem tartom magam a „homeopaták cége egyik legjobbjának”, sem nem akarok kötözködő laikus lenni, mégis az a véleményem – melyet az eddig leírtakkal próbáltam igazolni –, hogy Hahnemann pszórája, az ő „Ur-Uebel”-je, J.H. Allen „alapmiazmája”, valójában nem más, mint az öröklött szifilisz, és hogy ez az a probléma, mely minden gondolkodó homeopatát foglalkoztat és az a végkövetkeztetés, mely elől mindegyikük meghátrál.

Ezután még arra vonatkozóan is megpróbáltam egy sémát felállítani, hogy életünk mely szakában melyik miazma aktiválódik leginkább. Tapasztalataim és e nemi betegségek természete alapján a következő általános következtetésekre jutottam: csecsemő és gyermekkorunkban az összes miazma, de egyénenként változó mértékben van jelen („alkati szer”). Ezt férfiaknál a tuberkulotikus, míg nőknél a szikózist leginkább aktivizáló különféle operációk, abortuszok, vetélések és szülések miatt a szikotikus korszak követi. Mindez nem sokkal több, mint puszta feltevés, az azonban már világosan megfigyelhető, hogy az életkor előrehaladtával egyre inkább a szifilisz lép előtérbe. Ezenkívül – én úgy tapasztalom – a szerzett és nem öröklött szikózis még idős korban is sok (izületi, prosztata stb.) problémát okoz, de ezeket a specifikus szikotikus szerekkel még ekkor is eredményesen lehet kezelni. Én az agylágyulást, a gerinc betegségeit sem a korral járó érelmeszesedésnek, hanem az öröklött szifilisz nyilvánvaló tüneteinek tartom, melyeket szintén a specifikus (szifilitikus) szerekkel lehet a leginkább kezelni.

Természetesen ennyi szerzőt idézve (gondolok itt elsősorban Burnett-re), felmerül a kérdés, miért álltak meg mindannyian ez előtt – a számomra teljesen logikus és kézzel fogható – következtetés előtt pár lépéssel. Miközben választ keresek erre a kérdésre, egy német orvos-ismerősömmel való találkozásom jut eszembe, akit amikor arra utalt, hogy én is terhelt vagyok miazmákkal, ha felmenő rokonaim nem végelgyengülésben haltak meg, magamban felháborodottan ostoba bolondnak tituláltam. Ez a felháborodás nálam elég gyorsan elmúlt, sőt, véleményem az eddig ismertetett nézetbe csapott át. Mitől? E kérdést magamnak is sokszor felteszem. A válaszok első helyén nyilván az irodalom, valamint régi orvosi tankönyveim tanulmányozása áll, mindazok a felismerések, amelyeket fentebb vázolni igyekeztem. Ezt az öröklött szifiliszes stigmák és a homeopaták szerinti szifiliszes és szikózisos tünetek megismerése, majd magam és mások tüzetesebb megfigyelése követte. És ekkor – már nem megdöbbenéssel, nem is meglepődve – azt vettem észre, hogy majd mindannyiunknál felfedezhetők ilyen stigmák, betegségek, panaszok. És ekkor visszaemlékeztem a Biblia tanítására: „Büntetésül esztelen állatok raját bocsátottad rájuk, hogy megtudják: ki-ki azzal bűnhődik, ami által vétkezik” (Bölcs 11,16-17) és: „… s megtorlom az atyák vétkét azoknak gyermekein meg a harmadik és negyedik nemzedékén” (2 Móz.20,5). Én úgy látom, hogy a homeopátiának mind az elve, mind a gyakorlata megfelel Isten természeti törvényeinek, melyeket mi, emberek a múltban is, de napjainkban soha eddig nem látott mértékben szegünk meg. Azt pedig csak ez a kor akarja elhitetni velünk, hogy mindezt következmények nélkül tehetjük.
    
    

Ha fenti állításaim igazak, akkor megmagyarázzák azt a jelenséget is, miért nem képes egy jól megválasztott, mélyen ható homeopátiás szer minden funkciójában helyreállítani az „életerőt”. Hiszen ezt a generációkon keresztül átadott miazmák teljesen átitatták, megzavarták. „Vannak olyan esetek, melyeket valószínűleg nem lehet egyetlen szerrel meggyógyítani. Mivel a szimptómák különböző okokra utalnak, értelmetlen és eredménytelen feladat lenne megpróbálni a páciens tüneteinek egészét ezzel az eggyel lefedni” (7). A szervezet megtisztítása a szerzett és öröklött miazmák energiájától nem egyszeri feladat, hanem hosszan tartó és többszöri „átmosást” igényel; az egyénre jellemző „alkati szer” egyedül nem képes erre, különösen nem, ha a szervezet újra és újra káros hatásoknak van kitéve. Erre jobbára csak a nozódák és a legerősebb szifilisz-, szikózis-, tuberkulózis- és rákellenes szerek képesek, amelyeket – természetesen a mindenkori tüneteknek megfelelően – az egyénre egyébként jellemző „alkati szerrel” időnként felváltva célszerű adagolni. „Ha bizonyítottan fennáll a szikotikus terheltség, akkor én az összes szikózis-ellenes szert – mint például Thuja, Sabina, Nitricum acidum, Cupressus, Medorrhinum – nagyvonalúan bevetem, többnyire magas és legmagasabb potenciában adva” (8). „Burnett valóban felszámolja azt a számos homeopata fejében élő különös elképzelést, hogy minden eset csak egyetlen egy szert igényel, és minden páciensnek csak a ‘saját’ szerére van szüksége” (2).
       Én még azt az állítást is megkockáztatom, hogy az életünk során szándékosan vagy az élelmiszerekkel akaratlanul felvett antibiotikumok még mobilizálják és állandó aktivitásban is tartják a miazmákat, vagyis ily módon is jelentős mértékben rontják korunk emberének egészségi állapotát.

A 8. ponthoz hadd idézzem Hahnemann egyik kijelentését a krónikus betegségekről írt könyvéből: „A mértéktelen fáradalmak, a mocsarakban végzett munkák, a test súlyos bántalmazásai és sérülései, a túlzott hideg vagy forróság és maga a szegénység kielégítetlen éhsége és egészségtelen élelmiszerei stb. sem képesek oly mértékben a háttérben megbúvó szörnyűséges pszórát a súlyos krónikus betegség kitörésére serkenteni, következésképpen a már meglévő betegség rosszabbodását előidézni még kevésbé – igen, a Bastille-ban ártatlanul eltöltött 10 éves fogság, a testi kínok közepette eltűrt gályaraboskodás is sokkal kevésbé képes erre –, mint egy minden testi kényelemmel ellátott boldogtalan házasság vagy gyötrő lelkiismeret néhány hónapja. ... Az állandó szomorúság vagy bosszúság még a legcsekélyebb szimptómákat is felerősíti és sokkal biztosabban és gyakrabban vezet minden csak elképzelhető krónikus baj kitöréséhez, mint a szokásos emberi élet összes többi hátrányos körülménye. … Ha azonban a beteg életkörülményei ezen a téren nem javíthatók, ... az orvos nincs abban a helyzetben, hogy az élet ezen legnagyobb pusztító erőit tartósan távol tartsa a betegtől, akkor inkább mondjon le a krónikus betegség kezeléséről és hagyja sorsára a beteget, mert a kezelés legmesteribb irányításával, a legmegfelelőbb és a testi bajokra leginkább alkalmas gyógyszerekkel sem lehet egyáltalán semmi jót elérni valamely krónikus betegség gyógyításánál szakadatlan bánat és kellemetlenség esetén, amikor a kedélyre ható állandó támadás tönkreteszi az életműködést. ... Csaknem ugyanilyen vagy még inkább gyógyíthatatlanok azok a krónikus betegségek ..., amelyeket éveken át különböző, gyakran több allopátiás orvos kezelt. ... Ezen alkalmatlan orvosi beavatkozások több éve tartó alkalmazása teljesen gyógyíthatatlanná teszik a krónikus betegségeket” (4).
       Amikor először olvastam e sorokat annyira megdöbbentem, hogy hetekre félretettem a könyvet, hiszen napjainkban a krónikus bajokban szenvedők közül ugyan hányan vannak azok, akik nincsenek szakadatlan bosszúságnak kitéve munkahelyükön, magánéletükben vagy csak a mindennapok örökös kellemetlenségei között? Mennyi balsiker érhette a krónikus betegségek kezelésében Hahnemannt, ha ismert önbizalma ellenére ilyen megállapításra jutott? Ha tehát Hahnemann figyelmeztetését komolyan vesszük, a legtöbb páciens kezelésébe bele sem szabad fognunk. Holott a betegeknek pont ez a köre igényli a legsürgősebben és a leginkább azt a gyógymódot, amely mellékhatásaival nem rontja egyébként is nehéz helyzetüket.
       Tapasztalataim szerint azonban a homeopátia ezekben a Hahnemann által kilátástalannak minősített esetekben is segít – legalább a panaszok részleges enyhítésével vagy szinten tartásával, ha tökéletes gyógyulás az ingerek állandósága miatt nem is érhető el.
       Mivel az ilyen beteg szervezete sokkal hamarabb használja el a homeopátiás szer által kapott energiát, sokkal sűrűbb adagolást, sok esetben több szert, gyakoribb szerváltást és (számos oktató véleményével ellentétben) precízebb potencia kiválasztást igényel, mint amit az irodalom ajánl.
       A homeopátiás szakkönyvekben ajánlottaktól eltérő, de korunk nehéz krónikus betegségeinél több sikerrel kecsegtető adagolási módszer például Burnett azon ajánlása is, miszerint egy problémát könnyebb több hasonló hatású szer egymást követő adagjaival megoldani, mint csak eggyel, legyen az akár a legalaposabban kiválasztott szer. „Mert gyakorlati tapasztalataimból azt tanultam, hogy a hasonló hatású szerek egymást többször váltó adagolása gyorsabban vezet gyógyuláshoz, mint egyetlen szer állandó ismétlése” (9). (Ez egyébként az akut problémák megoldásánál is igaz.) Egy másik, a nagy szerek esetében alkalmazható új módszerről Philip M. Bailey könyvében (10) olvastam először: egy adag magas potencia, amit néhány nap múlva ugyanazon szer LM-es potenciájának mindennapos szedése követ. Ezzel a megkínzott életerő erős „kezdőlökést” kap, ugyanakkor az állandó energiafelhasználás is ellensúlyozható.

A 9. pont tárgyalását szintén egy Hahnemann-i idézettel kezdem, mégpedig az 1831. március 16-án Köthenből írt levelének egy részletével: „Én eddig úgy segítettem magamnak, hogy egyetlen krónikus beteget sem vettem kezelésbe mindaddig, amíg az illető nem szerezte be és alaposan át nem tanulmányozta az Organont. Ennek előtte nem győződhettem meg arról, hogy a beteg tökéletesen megbízik a kezelési mód pótolhatatlan előnyeiben és arról annyira meg van győződve, hogy minden ellenséges sugalmazás ellenére állhatatosan kitart a kúra mellett” (3).
       Nos, ha Hahnemann 170 évvel ezelőtt ilyen fenntartással élt a betegekkel szemben, akkor vajon mit szólna a mai helyzethez, illetve mit követelne korunk pácienseitől?
       A 8. pontban említett adagolási módszerek, különösen a szerek gyakoribb változtatása (amit természetesen a tünetek határoznak meg), amely a betegtől állapotának pontos megfigyelését követeli, valamint az a tapasztalat, hogy a mai ember mindent készen szeretne megkapni, hogy mennyire nehezen vehető rá önmaga megfigyelésére, az egészségesebb életmódra és az együttműködésre, kitartásra, továbbá arra, hogy a jó jelként fellépő esetleges kellemetlenségeket elviselje, s hogy mily nehéz rábírni, hogy esetleges akut panaszaira legalább a kúra idején ne szedjen „hagyományos” gyógyszereket – nos, mindezek a megfigyelések vezettek engem arra a meggyőződésre, hogy a sokszor több évet igénylő kezelés csak akkor lehet eredményes, ha a beteg és orvosa között napi, régimódi háziorvosi kapcsolat van, és ha a beteg kisebb panaszaira (megfázás, fájdalom, sérülések stb.) maga is ki tudja keresni a megfelelő homeopátiás szert, valamint – ha nem is olvassa el az Organont – de legalább a homeopátia alapelveivel tisztában van, azok helyességéről, és ami szerintem a legfontosabb, az „akadémiai” orvostudomány helytelen módszereiről meg van győződve.

Befejezésül még egy megjegyzés: állításaimnak – ha helytállóak – még az a nem elhanyagolható előnyük is megvan, hogy nagy mértékben elősegítik és egyszerűsítik a homeopátia gyakorlati alkalmazását.

Végül hadd fejezzem ki reményemet, hogy írásom – még ha nem is győzi meg – de legalább a téma továbbgondolására és megfontolására ösztönzi az olvasót. Az idézetek az alábbi könyvekből valók

IRODALOMJEGYZÉK

     1. Gerhard Risch: Homöopathik, Pflaum Verlag München 1998.
     2. Yves Laborde, Gerhard Risch: Die hereditären chronischen Krankheiten, Müller & Steinicke Verlag München 1998.
     3. Samuel Hahnemann: Organon der Heilkunst, 6.Auflage, Haug Verlag Heidelberg 1999.
     4. Samuel Hahnemann: Die Theorie der chronischen Krankheiten, Barthel Barthel & Verlag 1999.
     5. J.H. Allen: Die chronischen Miasmen, Barthel & Barthel Verlag 2000.
     6. J. Compton Burnett: Die Wechseljahre der Frauen, Müller & Steinicke Verlag München 1993.
     7. J. Compton Burnett: Die Lebererkrankungen, Müller & Steinicke Verlag München 1994.
     8. J. Compton Burnett: Die Gicht und ihre Heilung, Müller & Steinicke Verlag 1994.
     9. J. Compton Burnett: Die Heilbarkeit von Tumoren durch Arzneimitte1, Müller & Steinicke Verlag 1996.
     10. Philip M. Bailey: Psychologische Homöopathie, Delphi bei Droemer 1998.
     11. Martin Schmitz: Strömungen der Homöopathie, KVC Verlag Essen 2000.
     12. Gerd Klaus Steigleder: Dermatologie und Venerologie, Thieme Verlag Stuttgart 1979.
     13. Dr. Haraszti István: A nemi élet kérdései, Gondolat Kiadó Budapest 1964.
     14. Joseph Ambrose Jerger: Isten áldja, Doktor Úr!, Háttér Lap- és Könyvkiadó Budapest 1991.
     15. Orvosi Lexikon, Akadémia Kiadó, Budapest 1973.
     16. Révai Nagy Lexikona, Budapest 1925.
     17. MSD Orvosi kézikönyv a családban, 1997
     18. Az Országos Egészségügyi Szakkönyvtár anyagából
    

Feltéve: 2012. július 29.