|
Ez a cikk a honlap „A KRÓNIKUS BETEGSÉGEK” című dolgozatának a folytatása, ezért megértéséhez ajánlott ennek elolvasása.
Hahnemann nem csak azzal forradalmasította az orvostudományt, hogy újra felfedezte és alkalmazta a homeopátiás gyógymódot, azaz „a hasonlót a hasonlóval” gyógyítás elvét, hanem még inkább azzal, hogy felfedezte a krónikus betegség fogalmát. Erre az a megfigyelése vezette, hogy se az erős fizikai alkat, se a legegészségesebb életmód nem elégséges ahhoz, hogy bizonyos betegeknél ugyanaz a betegség ne jelenjen meg újra és újra. Miután rájött, hogy a krónikus betegségek hagyományos akut szerekkel nem gyógyíthatók meg véglegesen, azt is megállapította, hogy a krónikus betegségek egyetlen alapbetegségre vezethetőek vissza, következésképpen ezek csak ezen alapbetegség kezelésével gyógyíthatók eredményesen és tartósan.
Hahnemann úgy találta, hogy ez az alapbetegség, melyet ő pszórának nevezett el, nem más, mint a középkorban járványszerűen elterjedt rüh-betegség, mely nem csak a bőrön mutatkozik, hanem már a szervezet belsejét is átjárta. Azon a véleményen volt, hogy csak azok az emberek betegedhetnek meg bármiben is, akik – ha nem is vették észre – életükben legalább egyszer megfertőződtek pszórával. Meg volt róla győződve, hogy a pszóra (azaz a rüh-betegség) annyira fertőző, olyan könnyen átadható, hogy valójában alig van valaki, aki mentes lenne tőle.
Miután pszóra-elméletét felállította, két másik alapbajt is talált, ezek voltak a szifilisz és a szervezetet átjárt kankó, utóbbinak a szikózis nevet adta. Azt tanította, hogy a két legelterjedtebb nemi betegség is csak a pszórával már megfertőzöttekben fejlődhet ki, és hogy az összes többi krónikus betegség e három alapbetegségnek vagy ezek kombinációinak a következménye.
Hahnemann az alapbetegségeket miazmáknak nevezte el. Ő tehát három miazmát ismert: a pszórát, a szifiliszt és a szikózist, és azt tanította, hogy ezek csak fertőzés útján terjednek, azaz „szerzett” betegségek.
A későbbi homeopaták (J. H. Allen, J. T. Kent) nem csak átvették, de ki is bővítették, és részben helyesbítették is Hahnemann elméletét. Ők ugyanis, Hahnemannal ellentétben, elfogadták az akkori orvostudomány állítását és tapasztalatát, mely szerint a szifilisz öröklődik, mégpedig több generáción keresztül. Azt is tudták, hogy e nemi betegségek nem hagynak hátra immunitást, sőt, egy újabb fertőzés a szunnyadó örökletes betegséget teljes romboló erejével kirobbantja, mégpedig mindannyiszor, valahányszor egy újabb fertőzés létrejön, sőt az újabb fertőzések egyre erőteljesebben rombolnak. Vagyis megállapították, hogy az alapmiazmák nem csak szerzettek, hanem örökletesek is lehetnek. Az öröklött krónikus betegségekkel kapcsolatban az elmúlt évtizedekben különösen Gerhard Risch és Yves Laborde munkásságát kell kiemelni, akik sokat tettek azért, hogy a homeopátiának erre a területére és alkalmazási lehetőségére felhívják a figyelmet.
Időközben a homeopaták Hahnemann három miazmája mellé még két másikat is felfedeztek, mégpedig a tüdőbajt (tuberkulózist) és a rákot, melyekről ugyan tudták, hogy eredetileg az előzőek kombinációjaként keletkeztek, de azt is látták, hogy idővel „önállósodtak” és saját jellegzetességeket alakítottak ki, sőt, hogy már egyszer kialakulva maguk is örökletesekké váltak. (Hogy a tuberkulózis örökletes, azt akkoriban a hivatalos orvostudomány is elismerte. Lásd ezzel kapcsolatban éppen egy magyar orvos, Dr. Hollós József megfigyeléseit)
Ugyanakkor, voltak és vannak olyan homeopaták is, akik csak részben fogadják el Hahnemann pszóra-elméletét. Abban egyetértenek vele, hogy a krónikus betegségek nem önállóak, hanem bizonyos alapbajok elnyomásából keletkeznek, de abban nem, hogy az ősbaj a pszóra, azaz a rüh-betegség lenne. Például korunk egyik hírneves homeopata szakértője, Yves Laborde azon a véleményen van, hogy Hahnemann pszórája nem más, mint a szervezet funkcionális zavara, mely normálisan az elöregedés, a természetes elhasználódás következménye.
E sorok írója kutatásai során arra a meggyőződésre jutott, hogy az emberiség ősbaja, azaz azon alapbaj, melyre minden más krónikus betegség visszavezethető, nem a pszóra, hanem Hahnemann másik miazmája, a vérbaj, vagyis a szifilisz. Ezt a teóriát támasztja alá az is, hogy a krónikus betegségekről folyó kutatásait maga Hahnemann is pont e betegséggel kezdte, sőt, a homeopátiát is e betegség kutatásakor szerzett tapasztalatai alapján fedezte fel. A kankó (tripper), melynek a homeopátiában szikózis a neve, pedig a szifilisz modifikációja, és e kettő kombinációjának a következménye az összes többi krónikus betegség, köztük a két másik, Hahnamann utódai által felfedezett miazma, a tüdőbaj és a rák.
Hipotézisemet egy hosszabb cikkben fogalmaztam meg, melynek a „Szifilisz kontra pszóra” címet adtam, és amelyet a Magyar Homeopata Orvosi Egyesület szakfolyóirata, a Simile 10. évfolyama 2. számában (2003. nyári) leközölt. Ezt a cikket az interneten teljes terjedelmében a www.homeop.eoldal.hu weboldal azonos című menüpontjában lehet elolvasni (illetve már ezen a honlapon is, a következő LINK alatt).
Állításaim tehát röviden összefoglalva a következők:
1. Ma az emberiség legnagyobb része (ha nem az egésze) örökletes szifiliszben és örökletes kankóban (szikózisban) szenved;
2. A nem homeopátiás módszerrel kezelt kankó és vérbaj mindig hagy maga után miazmatikus terheltséget;
3. Ma az emberek nagy része élete során (sokszor több ízben) kankós fertőzésen is átesik, legtöbbször anélkül, hogy ezt tudná;
4. Ma az emberek betegségei e két nemi betegségből és ezek kombinációiból erednek, illetve ezek különböző modifikációi, amint a tuberkulózis és a rák is, melyek szintén örökletesek;
5. Amiből a homeopátia számára az következik, hogy a krónikus betegségek nozodák és e két nemi betegség (és ezek következményei, elsősorban a tuberkulózis) kezelésére alkalmas specifikus homeopátiás szerek (Merc, Thuj, Nit ac stb.) nélkül nem kezelhetők eredményesen még a legmegfelelőbb alkati szerekkel sem.
Mint már fentebb említettem, a honlapnak „A krónikus betegségek” című oldalán megtalálható ezen állítások elméleti magyarázata, valamint az is, hogy kutatásaim során milyen adatok, tények vezettek e következtetésekre. Ehelyütt inkább a konkrétumokkal, elsőnek a miazmák bemutatásával, majd kezelésük módjával foglalkozom.
Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a szifilisz a fekélyek, azaz a maga ellen forduló, a destruktív betegségek okozója, míg a szikózis a szemölcsök, a túlburjánzás, a túlzások, a mindenféle megvastagodásoké, daganatoké. Hahnemann pszórája – ami nem más, mint az öregedés – az elhasználódás, a mindenből kevés; a szikózis a mindenből sok; és a szifilisz a rombolás, a destrukció szinonimája.
Korunk emberének tehát egyszerre több miazmatikus terheltsége is van. Kezelni mindig azt kell, amelyik éppen a felszínen van, azaz az aktuális tünetekkel kinyilatkoztatja magát.
SZIKÓZIS – AZ IDÜLT KANKÓ
Miután korunkban a szikózis a legelterjedtebb miazma, egyfelől az örökletes terheltség, másfelől a szabados nemi élet, és az eközben több ízben bekövetkező kankós fertőzés következményeként, a miazmák bemutatását ezzel az alapbetegséggel kezdem. Ahogy a 19. század vége és a 20. század eleje a tüdőbaj korszaka volt, úgy lehet korunkra kijelenteni, hogy az a szikózis, azaz a gonorrhea, vagyis a kankó kora. Élettempónk, életvitelünk, szokásaink, az élvezetek hajhászása, a mindig több és mindig gazdagabb iránti vágy reklámokkal és minden egyéb üzleti trükkel való gerjesztése mind-mind elősegítik és megsokszorozzák a kankós betegségek kialakulásának lehetőségét.
J. H. Allen, a bőr- és nemibetegségek szakorvosa, híres homeopata, már több mint 100 évvel ezelőtt ezt a betegséget tartotta a tuberkulózis mellett az emberiség legnagyobb ellenségének, „szörnyű miazmatikus ostorának”, mely „az emberiséget kiirtja és elpusztítja”. Szerinte ez a betegség az elme- és lelki-betegségek okozója, a zavarodottságtól az erőszakos bűncselekményekig, és ennek a betegségnek köszönhető, hogy a börtönök és az elmegyógyintézetek tele vannak.
A kankó a keresztény nemi erkölcs háttérbe szorulásával egyre jobban elterjedt, olyannyira, hogy már 200 évvel ezelőtt a férfiak jelentős része megbetegedett benne. 100 évvel ezelőtt pedig a lakosság 90 százaléka fertőzött volt. A fogamzásgátló pirulák felfedezésével azután a maradék gátak is elszabadultak, és innentől már nem csak a férfiak, de a nők is tömegesen betegedtek meg. Ebből következik, hogy mára kimondhatjuk, aligha van olyan ember, aki ne szenvedne a szikózisnak mind örökletes, mind szerzett formájában.
Ezt a helyzetet végzetesen súlyosbítja még az is, hogy a betegség elnyomása éppen korunkra érte el legerőteljesebb és legdrasztikusabb formáját, hiszen a szikózis, mint betegség csak azáltal jelentkezik, hogy a kankót nem homeopatikusan, tehát nem gyökerében gyógyítják, hanem csak a tüneteit nyomják el. A kémiai gyógyszerekkel, az antibiotikumokkal elfojtják a váladékozást, melyek a kankós fertőzés első stádiumában lépnek fel, és ezzel a betegséget gyógyultnak nyilvánítják ki, holott az ilyenkor a szervezet belsejébe vándorol, és ott fejti ki romboló hatását. Amikor aztán e belső betegségek is érzékelhetővé válnak, sebészeti beavatkozásokkal próbálják a megbetegedett szerveket, szöveteket eltávolítani, amivel még jobban súlyosbítják a bajt, és a betegséget még mélyebb rétegek felé terelik.
Allen írta: „A modern sebészet a kankó elnyomásának és az ezt követő másodlagos és harmadlagos bajoknak jelentős forrásává vált. A kankó terjedése az utolsó 20 évben (1902-es évi adat) valóban gazdaggá tette a has-, medence-, orr- és gégebetegségek specialistáit és sebészeit. E manapság oly gyakori, sebészileg vagy mechanikusan kezelt betegségek nagy része a kankóra vezethető vissza, s a bennük szenvedőktől a specialisták busás haszonhoz jutnak, anélkül, hogy tudnák, mit is kezelnek.”
Ezzel kapcsolatban lásd a honlap A WHO ÓV A GYÓGYÍTHATATLAN TRIPPERTŐL című cikkét.
A szikózist (amit egyes iskolák a húgysavas hajlammal tartják azonosnak) az excesszus, a kicsapongás, a féktelenség, az erőszakosság, a harsányság, a rámenősség, azaz a mai ú. n. „sikeres” ember jellegzetes tulajdonságai jellemzik.
Ahogy már „A krónikus betegségek” című cikkben írtam, korunk rengeteg „divatos” betegsége nem más, mint a helytelenül kezelt kankó későbbi stádiumainak megbetegedései. Hogy ezek közül elsőre csak a leismertebbeket soroljam fel.
Terméketlenség; vetélések; vakság; kötőhártya-gyulladás; iritis; az izületek, különösen a térd, a váll és a csukló gyulladása, amely „mozgáskorlátozást okozó rendkívüli fájdalommal jár”.
Hüvelyfolyás; a medence kötőszöveteinek gyulladása, az ú. n. „női betegségek” („erős alhasi fájdalmakkal járó gyulladások, melyek lezajlása után köteges, csomós megvastagodások, daganatszerű képletek maradnak vissza”); menstruációs problémák; hashártyagyulladás.
Szívbelhártya-gyulladás; húgycsőszűkület; mellékhere-gyulladás; prosztatagyulladás.
Szénanátha, az orr-garatüreg-gyulladásai; csecsemők orrnyálkahártya-gyulladása, a pelenkakiütések.
Asztma, krónikus reuma, vírusmegbetegedések, kövérség, rák – ezek mind a kankó tünetei.
Feltéve: 2012. május 22.
Mielőtt a szikózis homeopátiás bemutatására rátérnek, elsőnek az akadémiai orvoslás, a hivatalos egészségügy oldaláról mutatom be a kankót. Ami tehát itt következik, az mind a „normális” egyetemi szakkönyvekben található.
A kankó elsősorban a húgy- és ivarszervek, a méhnyak, a végbél, a kötőhártyák fertőző betegsége. A fertőzések túlnyomó többsége közösülés közben történik, vagyis a betegség nemi úton terjed. A kórokozók a nemi szervek nyálkahártyáján telepszenek meg, de egyre gyakrabban a száj, az orr nyálkahártyáján és a szem kötőhártyáján is. E helyekről vándorolnak a belsőbb szervek felé, elsősorban a medence szerveibe, a hashártyára, a szív belső hártyájára, az izületekbe.
A betegséget a férfiak mindig megérzik, mert náluk az akut fertőzés mindig fájdalmas tünetekkel – égés, szúrás, viszketés, váladékozás, gyakori vizelési inger – jár együtt. A modern orvoslás antibiotikumos kezelésből áll, melyek elnyomják az akut tüneteket, amit aztán gyógyulásnak tartanak, és a beteget gyógyultnak nyilvánítják. Holott az antibiotikumos és helyi kezeléssel csak azt érik el, hogy a kórokozók beljebb vándorolnak, és átterjednek a húgyhólyagra, mellékherékre és a prosztatára. A mellékhere-gyulladás magtalanságot okozhat.
Az akut trippert tehát gyakran követi krónikus húgycső- és prosztata-gyulladás. Mivel a kankós fertőzés előkészíti az utat más kórokozók számára, minden érintett szervben, például a prosztatában mindig újabb és újabb baktériumok és vírusok telepednek meg, s mivel ezeket a laboratóriumi vizsgálatok kimutatják, a beteget mindig újabb antibiotikus kezelésnek vetik alá, természetesen valódi és tartós eredmény nélkül.
Az akut kankó az allopatikus kezelés és/vagy az elmaradt kezelés miatt néhány hét után krónikus betegséggé válik, melyet már nem kísérnek külső, egyértelmű tünetek. Ez utóbbiak azonban minden újabb fertőzés és más káros hatás, például túlzott alkohol-fogyasztás hatására ismét fellángolnak.
A nők kankós fertőzését sokszor nem kísérik akut tünetek (ha igen, akkor azok azonosak a férfiaknál elmondottakkal), a kórokozók a hüvelyfal sajátos szerkezete miatt azonnal beljebb, a méhnyakcsatornába vándorolnak. [Talán nem hibás az a nézet sem, hogy a ma oly elterjedt méhnyakrák is innen veszi kezdetét.] A méhnyakcsatorna mirigyes járatai ugyanis nagyon kedvező táptalajai és búvóhelyei a tripper kórokozóinak.
A nők számára a helytelenül kezelt vagy fel nem ismert fertőzés miatt krónikussá váló tripper még a férfiakénál is súlyosabb következményekkel jár. A női medence betegségeinek túlnyomó többsége az idült kankó következményei. A méhnyakcsatornából a kórokozók a petevezetékekbe jutnak, ahol befészkelik magukat annak járataiba, ahol az általuk előidézett gyulladás következtében a csatornafalak összenőnek, aminek következtében magtalanság következik be.
A kórokozók a méhet függesztő szalagokba is tovább terjednek, ahol megtelepednek és sokszor erős lázzal, nagy alhasi fájdalommal, rosszulléttel, hányással járó gyulladást okoznak. (Ezt sokszor vakbélgyulladásként diagnosztizálják.) A gyulladás lezajlása után köteges, csomós megvastagodások, daganatszerű képletek maradnak vissza. [Ezt gyakran tumorként diagnosztizálja a modern orvostudomány.] A kórokozók végül még a hashártyába is eljutnak, ahol szintén súlyos gyulladásokat idéznek elő. [Nem hiszem, hogy korunkban sok nő akad, aki élete során nem szenvedett volna ilyen bajoktól!]
A nők kankós megbetegedését különösen az a tény teszi súlyossá, hogy az akadémikus orvosi vizsgálatok során a kankós fertőzés rejtve marad. Ennek következtében tévesen kezelik a kankó szövődményeit – műtéttel eltávolítanak valamit, amitől az alapbetegség megmarad –, miközben a nő tovább fertőz másokat. Ezért igen gyakran a kankóval fertőzött, de külső tünetek nélküli nők jelentik a fertőzés forrását.
De nem csak a nőknél, hanem a férfiaknál is gyakran előfordul, hogy nem ismerik fel a kankót, mert például a mellékhere-gyulladáskor a kórokozók nem mutathatók ki a húgycső váladékában. Ha a húgycső- és méhszáj váladékában sok a fehér vérsejt, automatikusan gondolni kell arra, hogy a kankós fertőzés áll fenn, mely már idült állapotba került, vagyis szövődmények léptek fel.
A kankó tehát sem a klinikai kép, sem egy egyszerű festőmódszerrel kezelt kenettel nem diagnosztizálható vagy zárható ki biztonsággal.
A medence megbetegedései mellett gyakori a szemek kankós gyulladása, ez régebben vaksághoz vezetett. Az izületi megbetegedések nagy része is a kankó szövődménye. Ellentétben a szifiliszes izületi gyulladással a kankó következtében általában csak egyetlen nagy izület érintett, általában a térd, a keresztcsonti-csipőcsonti izület, a keresztcsonti-ágyéki gerincszakasz, ritkábban a váll, a csukló vagy a sarok, melyek részlegesen vagy teljesen megmerevedhetnek. Az orvos ezt rendszerint akut izületi gyulladásnak értékeli, és annak megfelelően próbálja kezelni, természetesen mindennemű siker nélkül. Nagyon súlyos szövődmény a szívbelhártya kankós gyulladása.
Régebben a kankós fertőzés következtében olykor vérmérgezés is fellépett, vagyis a kankó kórokozói az egész szervezetet átitatták, mely többnyire halállal végződött. Újabban kankós bőrelváltozásokat is diagnosztizáltak, ezek különösen az izületek fölött jelentkező különálló bevérzések határozott piros udvarral.
A kankó kórokozói valójában minden szerv belső hártyáján gyulladást okozhatnak, például agyhártyagyulladást, szívburokgyulladást, szívbelhártya-gyulladást, izomgyulladást, szivárványhártya-gyulladást. Az orrgarat-üreg gyulladásai (arcüreg-gyulladás, homloküreg-gyulladás stb.) a modern nemi praktikák terjedésével egyre többször szintén kankós fertőzések következményei.
Ugyanakkor a különböző nyálkahártya-gyulladásokat a hivatalos orvoslás a legritkább esetben vezeti vissza a valódi okra, vagyis a kankós fertőzésre. Pedig a gonokokkuszok (a kankó kórokozói) rendszerint góc formájában eltokozódva megbújnak valahol, és hozzáférhetetlenek a penicillin, illetve a legújabb antibiotikumok számára. A kezelés hatására a heveny (kankós) betegség többnyire csak megbékül, ezzel együtt a húgycsőváladék meg is szűnik, de a kórokozók lappangva sok évig megmaradhatnak fészkeikben. Annak is sokszor idült kankós betegség áll a hátterében, amikor szülő anyák betegednek meg – „szülés óta soha többet nincsenek jól” –, mert a gyermekágyban az anya lappangó gonorrhoeája kiújulhat, és súlyos lázas szövődményekre adhat okot.
A most felsorolt kijelentéseknek azért van rendkívül különleges jelentőségük, mert olyan akadémiai szakkönyvekből származnak, melyek hallani sem akarnak a homeopátiáról, pláne nem a homeopátiának a krónikus betegségekről, miazmákról vallott nézeteiről!
Feltéve: 2012. július 24.
A leírtak alapján joggal vetődik fel a kérdés, hogy a homeopátia, melynek egyik legfontosabb alapelve éppen az, hogy a betegségeket nem a kórokozók okozzák, hanem az életerő gyengesége, a szervezet egyensúlyának, védekezési mechanizmusának sérülése, miért tartja a nemi betegségeket, melyek bizonyítottan kórokozók által terjednek, az emberek ősbajainak, azaz miazmáknak? Nos, a válasz az, hogy e nemi betegségeket sem kapja el mindenki, még akkor sem, ha már fertőzött egyénnel közösül. Ugyanakkor a homeopátia azt is vallja, hogy egy ember fizikai jólétéhez a lelki, szellemi jólét is hozzátartozik, sőt, a testi bajokat a lelki állapot romlása előzi meg. A lelki állapothoz pedig – lélekkel, értelemmel, következésképpen lelkiismerettel rendelkező lényről lévén szó – a jó lelkiismeret, az erkölcsi érzék megléte is hozzátartozik.
Fentebb már volt róla szó, hogy a rendezetlen életmód, az alkohol, a drogok fogyasztása, a stressz, egyszóval az élvezetek hajszolása, de maga a hajszolt életmód is, elősegíti a szifilisz és tripper kialakulását. Mai világunk viszont jóformán csak ezekről szól: mindenből mindig többet, mindig sikeresebbet, gazdagabbat, minél különlegesebbet akar. Mindezt egyre több ajzószerrel, káros anyaggal igyekszik elérni, biztosítani. Ezek pedig mind növelik a betegségre való hajlamot, még az egyébként erős és ellenálló alkatúaknál is.
Másfelől a keresztény erkölcs, azaz az erényes élet eltűnésével, majd a fogamzásgátló szerek felfedezésével a nemi erkölcs olyan fokra züllött, ami a korábbi korokban elképzelhetetlen volt. A fiatalok egyre korábban kezdenek nemi életet élni, és egyre gyakrabban sportszerűen váltogatják partnereiket, nem csak követve, de már felül is múlva ezzel az előttük járó nemzedékeket. A nemi betegségekre pedig éppen az a jellemző, hogy nem hagynak maguk után immunitást, sőt, minden újabb fertőzés súlyosabb betegséget idéz elő az előzőnél. És mivel ma elenyésző azok száma, akik házasságuk előtt önmegtartóztató életet élnek, a házasságukban pedig hűek, az újabb fertőzések lehetősége óriásira növekedett. Magyarul: egy erős, önmagával harmóniában élő egészséges egyén, ha első alkalommal nem is fertőződik meg, a sokadik újabb fertőzés után már biztosan beteg lesz. Ugyanakkor addig is, amíg maga ellenáll és nem tör ki rajta a betegség, mert szervezete legyűri a kórokozók támadását, gyengébb szervezetű partnerei számára fertőzővé válik, hiszen magukat a kórokozókat a nemi aktus során átadja.
De van ennél egy súlyosabb oka is annak, hogy a homeopátia szerint ma már (szinte) mindenki szenved valamilyen miazmától: Mégpedig az, hogy ezek a betegségek nem csak szerezhetőek, hanem örökletesek is! Az öröklődés lehetőségét pedig iszonyatos mértékben megnövelte az a tény, hogy a nemi betegségeket antibiotikummal csak elfojtják, de nem gyógyítják meg! Ez a legnagyobb baj, és ez a legdöntőbb oka annak, hogy ma már (szinte) nem születik egyetlen gyermek sem, aki ne szenvedne örökletes szikózisban (azaz tripperben), és/vagy szifiliszben, és/vagy tuberkulózisban.
Risch professzor könyvében több esetét meséli el, amikor példás családi életet élő asszony gyermeke viselte magán az öröklött szikózis minden tünetét. Többnyire csak nagyon hosszas faggatás, sőt, rengeteg elvesztegetett idő, helytelen szerválasztás után derült végül ki, hogy az apának a házasság előtt kankója volt.
Sajnálatos módon még ennyi baj sem elég: E nemi betegségek ugyanis bizonyítottan nem csak egy, hanem több generáción keresztül is örökletesek maradnak, pláne, ha az újabb generációkban újabb friss megbetegedések jönnek hozzájuk! Ráadásul ezek mind súlyosabbá, mind sokkal drasztikusabbá teszik az eredeti miazma romboló hatását! Amit ma még nehezebb idejében észrevenni, mint régen, mert a sok kémiai orvosság és kezelés miatt e betegségek tünetei modifikálódtak.
Vagyis ezekhez az ártó tényezőkhöz még társulnak az iatrogén, azaz az orvos, a modern egészségügy okozta ártalmak, melyek egyfelől súlyosbítják a helyzetet, másfelől eltorzítják az eredeti bajt, mindig mélyebbre, egyre inkább életfontosságú szervek felé terelik. Ezért alakult ki az a helyzet, hogy mára a gyerekek egyre betegebben, egyre több és súlyosabb bajjal jönnek világra. (Most hallottam a legújabb statisztikát: 100 élve szülésből 10 a koraszülött! Ez óriási szám! Mindez a maga tudományos fejlettségére, felvilágosultságára oly büszke, rátarti korban!)
És a homeopátia mindezekre a szörnyűségekre ad, jobban mondva adna megoldást, ha engednék!
De nem engedik, sőt még maguk a ma dolgozó homeopaták sem látják szívesen, ha valaki közülük erre a területre téved. A hivatalos homeopátia – legalábbis hazánkban – többnyire megmarad az akut esetek kezelésénél, mellyel sokszor ő sem csinál mást, mint hogy eltünteti a tüneteket, anélkül, hogy az alapbetegségeket gyógyítaná. Javára legyen mondva, hogy ezt „szelíden”, homeopátiás gyógyszerrel teszi, melyek legalább mentesek minden káros következménytől, nem okoznak mellékhatásokat, nem terelik a betegséget a mélyebb rétegek felé – egyetlen bajuk, hogy tartósan nem gyógyítanak.
Visszatérve a szikózis tárgyalásához, az eddig leírtak valóságtartalmának illusztrálására bemutatok két tipikus esetet, amilyenekből korunkban szerintem száz és ezer fordul nap mint nap elő.
Egy fiatal nőbetegnél, aki éppen egy kórház belgyógyászatán feküdt gyomorfekélye miatt, egyik éjjel súlyos alhasi fájdalmak léptek fel, hányással, rosszulléttel, nagyon magas lázzal és a fehérvérsejtek számának igen jelentős megnövekedésével. Miután az ügyeletes orvos vakbélgyulladásra gyanakodott, áthívták a sebészt, aki a vizsgálat után azt közölte, hogy ez bármi lehet, csak vakbélgyulladás nem. Másnapra a beteg sokkal jobban lett, de azért – mivel úgyis kórházban volt – minden ilyenkor szokásos vizsgálatnak alávetették, nulla eredménnyel. Ettől kezdve ez a fajta roham éveken át jelentkezett. Az évek során minden lehetséges szokásos orvosi vizsgálaton átesett. Ezek mind negatív eredményt hoztak. 15 évvel az első rohama után petefészek-cisztája lett, amivel megoperálták. Ekkor a műtétet végző orvos felfedezte, hogy a vakbél környékén rendkívül súlyos összenövések vannak, melyeket a műtét során szétbontogatott. Innentől kezdve a roham többé nem jelentkezett.
A nő az első roham után 30, és a ciszta-operáció után 15 évvel ment el először homeopata orvoshoz – számtalan kisebb-nagyobb baja miatt –, ahol a következő dolgok derültek ki: Nem sokkal az első rohama előtt terhesség megszakításon esett át. Alig pár órával az első roham előtt súlyosan felfázott. Bár saját magán soha nem észlelt kankós megbetegedést, feltételezhető volt, hogy első rohama előtt több ízben volt kapcsolata olyan férfivel, akinek már volt kankós fertőzése.
Az alapos alkati kezelés alatt, melynek során nem csak az alkati szerét, hanem nozódákat is kapott, a szerváltásokat eleinte mindig igen erős folyás kísérte, ami egyértelműen bizonyította azt, amit nem csak a homeopata, de még a régi akadémikus orvosok is tudtak, és amit fentebb itt is idéztem a tankönyvekből: „A nők kankós fertőzését sokszor nem kísérik akut tünetek, a kórokozók a hüvelyfal sajátos szerkezete miatt azonnal beljebb, a méhnyakcsatornába vándorolnak. A méhnyakcsatornából a kórokozók a petevezetékekbe jutnak, ahol befészkelik magukat annak járataiba, ahol az általuk előidézett gyulladás következtében a csatornafalak összenőnek. … A kórokozók a méhet függesztő szalagokba is tovább terjednek, ahol megtelepednek és sokszor erős lázzal, nagy alhasi fájdalommal, rosszulléttel, hányással járó gyulladást okoznak. (Ezt sokszor vakbélgyulladásként diagnosztizálják.)”
A történethez az is hozzátartozik, hogy szinte elképesztő, hogy a 15 év alatt, amikor számtalan akadémiai orvos vizsgálta az esetet a mai kor legmodernebb technikáival, senkinek nem jutott eszébe az, ami az 1970-es években íródott orvosi tankönyvekben még szerepel, és ami szó szerint illett erre az esetre. Ennyit ér a mai rátarti orvostudomány: Csak a műszereikben, a technikában bíznak, és ha onnan nem jelez semmi betegséget, akkor szerintük a beteg csak szimulál! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a fenti idézetek nem homeopata orvosi, hanem egyetemi hivatalos orvosi tankönyvekből származnak!
A tankönyvi idézet így folytatódik: „A gyulladás lezajlása után köteges, csomós megvastagodások, daganatszerű képletek maradnak vissza.” – Pontosan ez történt a második esetben, amit itt bemutatok. Egy középkorú nőnek a méhében először myomát, majd később a méh és a hasnyálmirigy megvastagodását diagnosztizálták. Az ő előéletében, mely természetesen csak a homeopata vizsgálódására derült ki, az édesanya súlyos nemi betegsége szerepelt (megerőszakolták a háború alatt). Az anya agysorvadásban halt meg, a másik gyermeke, azaz a páciens testvére pedig szívbetegségben.
E nagyon tipikus és nagyon elterjedt esetek elmesélése után ideje végre rátérni azokra a tünetekre, komplikációkra, melyeket az akadémiai orvoslás nem említ, a homeopátia azonban egyértelműen a kankó egyenes következményeinek tart. (Már most előre bocsátom, utalva az előbb elmesélt esetekre, hogy a homeopátia azt is tudja, hogy a petefészek-ciszta is az idült kankó következménye).
Feltéve: 2012. július 29.
A betegségek, melyekről eddig szó volt, a kankónak azon szövődményei, melyeket az akadémiai orvoslás kb. 50 évvel ezelőttig maga is ismert és oktatott. Mára azonban a hivatalos egészségügy elfeledkezett ezen évszázadok óta áthagyományozott tudásról, melyet – úgy tűnik – egyedül a homeopaták őriztek meg és „gondolták tovább”.
Az első eredményt, amire jutottak, már a cikk elején közöltem: A kankó helytelen kezeléséből, azaz az akut stádiumban jelentkező váladékozások elnyomásából mindig komplikációk származnak. És mivel korunkban egyre erősebb szerekkel és energikusabban nyomják el az akut kankó tüneteit, ennek következtében minden kankós eset idültté válik, vagyis a homeopátia nyelvén, szikótikus miazmát hagy maga után.
A homeopátia második alapvető megállapításról már szintén volt szó: A miazmák nem csak szerzett és helytelenül kezelt betegségekből maradnak vissza, hanem örökletesek is. Ráadásul a homeopátia arra is rájött, hogy a miazmák alapbetegségei, vagyis a kankó, a szifilisz és a tuberkulózis, nem csak akut stádiumukban, tehát akkor, amikor a beteg váladékában kimutathatók a kórokozók, hanem egy egész életen át, tehát a betegségek további stádiumaiban is fertőzőek maradnak. Eme tények és a mai életstílus következtében tehát kimondható, hogy napjainkban aligha akad bárki is, aki ne hordaná magában a szikózis (és az összes többi) miazmát.
Dr. Martin Steingassner írja a szikózisról: „A szikózis az excesszus, azaz a mértéktelenség miazmája vagyis alkati állapota. A túlzás és a mértéktelenség korában élünk. Ezzel magyarázható a szikótikus betegségek – a női medence betegségei, reuma, asztma, szénanátha, rák stb. – roppant mértékű megnövekedése. A szikózis a természetnek a túléléshez szükséges rendbe való beilleszkedésért folytatott igyekezetének folytonos elnyomásából származik. A ma szokásos orvoslásban túlnyomórészt elnyomó módszereket alkalmaznak, álljon ez antibiotikum-, kortizon-, hormon- és antihisztamin kezelésből, vagy operációkból. Ezzel egyidőben a krónikus betegségek ugrásszerű megnövekedése figyelhető meg. Ezen elnyomó kezelésekhez még a helytelen életmód és étkezési szokások, a különböző kémiai szerek használata, és más terhek is párosulnak, melyek még fokozzák a szikótikus megbetegedések gyakoriságát.”
A homeopaták a miazmák kezelését a hagyományos homeopatikus szerek mellett az úgynevezett nozódákkal végzik. A nozódák a „hasonlót a hasonló elv” alapján állva, nem mások, mint a miazmás alapbetegségek kórokozóiból készített homeopátiás készítmények. A szikózis miazma nozódája, a Medorrhinum, tehát a gonorrheás beteg húgycső-váladékából készül. (Ahogy a Syphilinum szifiliszes beteg vérnedvéből, a Tuberkulinum gümőkóros tályogból, a Carcinosinum karcinómából, a Psorinum rühös beteg váladékából készített homeopátiás gyógyszer. Egyébként ma már sok más betegségből is készítenek nozódát, például az influenza-vírusból, de a klasszikus homeopátia csak az öt alap-nozódát ismerte.)
A miazmák szimptómáit a megfelelő nozódák gyógyszervizsgálatából nagyon jól meg lehet ismerni. Így a szikózis természetére, lefolyására, tüneteire a kankós betegek klinikai megfigyelése mellett elsősorban a Medorrhinum gyógyszervizsgálata során derült fény.
A MEDORRHINUM LEÍRÁSA ITT OLVASHATÓ
A szikózis-kórkép kifejlődésének iránya egyértelműen megfigyelhető a váladékképződés elnyomásától a reumás ízületi gyulladásokon keresztül, a szívbelhártya gyulladásig, valamint a pelenkakiütések elnyomásától az asztmáig.
Amíg a szervezet elég erős (többek között szintetikus gyógyszerekkel és operációkkal nem gyengített), egyedül is megpróbál megszabadulni a miazmás terheltségeitől a kiválasztó szervein keresztül. Erre szolgálnak, illetve szolgálnának a váladékok és a bőrön jelentkező különböző elváltozások. A rosszindulatú daganatok és komoly szervi betegségek csak azután jelennek meg, hogy a kiválasztás sikertelen lett – mert a modern orvostudomány elnyomta e tüneteket, például leoperálta a szemölcsöket. Ezután a tünetek lassan és progresszíven – egyre súlyosabbak – alakulnak ki, és elkerülhetetlen destrukcióhoz vezetnek.
Az öröklött vagy szerzett szikózisos betegnek mindenből „többje” van. Ez a több, ez a fölösleg legfeltűnőbben az emberek bőrén és természetén mutatkozik meg. A szikózis különösen a nyálkahártyákon, a bőrön, az izületekben, az idegrendszerben és érzékszervekben, vagyis a „lágy szövetekben” támadja és roncsolja a szervezetet.
A bőrön testszerte jelentkező legkülönfélébb elváltozások – különösen a verruca filiformis (a főleg a nyakon jelentkező a lófarkhoz hasonlító nyeles szemölcs), az úgynevezett „cimbalomszeg” vagy „hegyes függöly”, más néven kondiloma, tudományos nevén „condylomata acuminatum” (= a nemi szerveken jelentkező nedves és szivacsszerű karfiolszerű szemölcs) – a nyeles burjánzások, daganatok, szemölcsök, de az egyre több csecsemőt kínzó pelenka-kiütés, neurodermitis, mind az idült kankó, azaz a szikózis jele. [A „lapos függöly”, a „condylomata latum”, szifiliszes kondilóma, vagyis a szifilisz tünete.]
A nyálkahártyák krónikus és többgócú, újra és újra visszatérő, véget nem érő megbetegedései sárgás, zöldes, sűrű, irritáló, viszkető váladékozással, a krónikus orrfolyás, különösen a hátsó orrból, a köhögéssel járó bronchitis, az orrdugulás, a szénanátha, az asztma – a homeopátia tapasztalata szerint mind, mind a szikózis következménye. Ez magyarázza az akadémiai orvoslás vagy a mindig csak akut homeopátiás szerekkel történő kezelések kudarcát e betegségeknél.
Mivel a látszólag különböző, az ember élete folyamán más időpontokban fellépő, azonos vagy más formában újra és újra visszatérő panaszok, mind egy miazmának, azaz egy alapbajnak (vagy kettő-három alapbaj összefonódásának) a megnyilvánulásai, gyógyításuk is csak ezen alapbaj (vagy alapbajok) kezelésével történhet tartósan és sikeresen.
Ha valaki ismeri a kankó, az idült kankó, a szikózis tüneteit, meglepve tapasztalja, hogy milyen gyakran lehet vele találkozni. Ma a csecsemők túlnyomó többsége örökletes szikózisban szenved. A gyermekkori betegségek arra valók, illetve arra valók lennének, hogy a szervezet megszabaduljon az örökletes miazmáktól. De mivel a gyermekeket születésüktől fogva gyógyszerekkel és oltásokkal (ezek káros hatásáról majd később lesz szó) bombázzák, szervezetük nem képes a) megszabadulni az öröklött bajaitól; b) nem képes megerősödni, egészséges immunrendszert kifejleszteni, mellyel később károsító beavatkozások nélkül, egyedül is képes lenne megszabadulni az egészségét veszélyeztető támadásoktól.
A szikózis a csecsemőknél a pelenkával érintkező testfelület élénkvörös, összefüggő, sokszor pikkelyes kiütésében (mely máshol, például az arcon is megjelenhet), a rossz alvásban, a vérszegénységben mutatkozik. A kiütés elnyomása után sokszor krupp, aztán asztma jelenik meg. De szikózisra utal az is, ha a gyereket születését követően több hónapig hasgörcsök kínozzák, nem a szokásos felfúvódásból eredőek, hanem hevesek, kínzó fájdalommal járóak, úgy hogy a kisgyerek vonaglik, összegörnyed a fájdalomtól. Ha e bajokon végre túl van, akkor más emésztési panaszok lépnek fel: bélhurut, hányás, hasmenés.
Az orr- és garatüreg is érintett a születéstől fogva. Az orr nyálkahártyája száraz, az orr eldugult, úgy hogy a gyereknek a száján keresztül kell lélegezni, mely különösen a szopáskor okoz kellemetlenséget. Ha mindezeket a betegségeket antibiotikummal vagy kortizonnal elnyomják, megjelennek a komolyabb bajok: orrpolip, asztma, szénanátha, psoriasis, sőt reuma, kőképződés különböző szervekben (húgycső, végbél, fül, orr stb.). A kisgyerek nem gyarapodik, visszamarad mind testi, mind szellemi fejlődésében. Az ilyen gyerekek öreges, aszott, sápadt kinézésűek, sok szemölccsel, különösen a kézfejen, melyek vagy már a születéskor, vagy csak később, a fogváltásnál jelentkeznek.
Yves Laborde az öröklött krónikus betegségekről Risch professzorral együtt írt könyvében összegyűjtötte a szikózis tüneteit a nagy homeopata- és orvos-elődök szakkönyveiből. A gyerekkor jellemző szikótikus megbetegedéseinél – az eddig már említetteken kívül – többek között ezeket sorolja fel (csak a súlyosabbakat és legjellemzőbbeket közlöm):
Anyajegyek, sárgaság, angiom, szőrös bőr, szájpenész, gombás betegségek, akne, csalánkiütés – krónikus fejfájás – krónikus kötő- és szivárványhártya-gyulladás, krónikus nátha, váltakozó orr-dugulás és -folyás – feltűnően rossz emésztés, gyomorkapu-szűkület (pylorus-stenose), megemésztetlen széklet, köldöksérv – szívbillentyűhibák – reuma (!), köszvény (!) – fitymaszűkület, rejtett heréjűség, folyás már a gyerekkorban, fájdalmas menstruáció fiatal lányoknál.
Feltűnően erős hajlam a megfázásra, vérszegénység, leukémia, cukorbetegség, a test görcsös megmerevedése, epilepszia, allergiák (pl. házipor-allergia), a vírus-betegségek – heves bárányhimlő – önkielégítés korai gyerekkorban, éjszakai bevizelés, körömrágás, emlékezetkihagyás.
A szikózisos ember sok bajának oka szervezetének rossz kiválasztásában, az anyagcsere zavaraiban, a mellék- és végtermékek felhalmozásában gyökeredzik. A kőképződés a húgysav elégtelen kiválasztásának következménye. De a zsírpárnák is a helytelen kiválasztás és a túlzott tartalékok el nem engedéséből alakulnak ki. Ugyanakkor ezek a felhalmozott anyagok és energiák állandó mozgáskényszert okoznak, ezért a szikózisos ember mindig mozgásban van, öntudatlanul érzi, hogy a „torlaszt” a mozgás kinyitja.
Ebből ered a ma egyre több gyereknél tapasztalható nyugtalanság, „hiperaktivitás”, állandó mozgáskényszer. Az ilyen gyerekek a mozgáskényszerben jelentkező nyugtalanságuk és emlékezetük zavarai miatt nehezen tanulnak, képtelenek egy helyben megülni, képtelenek a figyelésre, az összpontosításra.
A nagy homeopaták szerint a fiataloknál – egyre gyakrabban – előforduló bűnözés, öngyilkossági kísérletek, depresszió, extrém vizsgadrukk, szertelenség, vadság, nagy részben az öröklött – és egyre fiatalabb korban megszerzett és idültté váló – kankónak, azaz a szikózisos terheltségnek a következménye.
Laborde fent említett könyvében a felnőtt kor szikózisos tünetei között – amelyekről eddig még nem esett szó – még a következők szerepelnek:
Sipolyok, furunkulusok, övsömör, orbánc, psoriasis, zsíros bőr, korpás haj, hajhullás, zsírdaganat, bőrrák, a köröm betegségei – trigeminus-neuralgia, fogíny-daganat (epulis), nyelv alatti mirigy daganata (ranula), krónikus fülgyulladás, fül- és orrpolipok, krónikus orrnyálka-gyulladás, szénanátha, hangszál-polip.
Agyvérzés, érszűkület, angina pectoris, magas vérnyomás, a szívbillentyű betegségei, szívinfarktus – görcsös légcsőhurut, tüdőgyulladás, akut tuberkulózis, rosszindulatú vérszegénység – krónikus gyomorhurut, gyomorkapu-rák, májpangás, hasnyálmirigy betegségei, epekő, végbélgyulladás, aranyeres csomók – izületi gyulladás, izom-gyulladás, isiász, izomrövidülés, mely deformációkhoz vezet (kéz-deformációhoz), köszvény.
Krónikus hólyag-, vese-gyulladás, vesekövek – a kötőszövet rostos, szálkás elváltozásai, a női medence összes betegsége, erős, hosszantartó, görcsös menstruáció, petefészek-ciszta, a méh tökéletlen visszafejlődése szülés után, krónikus folyás, krónikus candida-fertőzés, méh-myom és -rák, meddőség, vetélés, meddőség az első szülés után, koraszülés – impotencia, sterilitás, lágyéksérv, prosztata-gyulladás és -rák, ondózsinór-fájdalom, here-gyulladás és -keményedés – homoszexualitás – pirománia, kleptománia, mánia, rögeszmék, hisztéria, melankólia, depresszió, bűnözés, gyilkosság, öngyilkosság.
A szikózis eddig említett tünetei közül nem árt még egyszer megemlíteni azokat, melyek korunkban oly gyakoriak, s melyeket a modern orvostudomány – nem ismerve el a krónikus betegségek alapelveit – helytelenül kezel. Aminek következtében egyfelől nem érhető el igazi gyógyulás, másfelől a bajt egyre mélyebbre, egyre fontosabb szervek felé terelődik:
Az izületek – különösen a váll-, csípő-, térd-, csukló-, keresztcsonti-csipőcsonti izület, a keresztcsonti-ágyéki gerincszakasz– kötőszöveteinek beszűrődése és meszesedése következtében fellépő fájdalom merevséggel (például lumbágó, modern nevén: porckorongsérv). Isiász. Az alsó végtagban fájdalmas görcsök, zsibbadás. Sarokfájdalom, a talp kifejezett érzékenysége. Helyi égő érzés, főleg a tenyér, a talpak és a gerinc feletti bőrön.
Nagy mennyiségű hurutos váladék, ami a medencében összenövéseket okoz, a torokban pedig a torok falához tapad, amit a betegnek fel kell krákognia. Sűrű orrváladék. Születés óta jelentkező váladékok. Asztma, ami a tengeri levegőre enyhül. Szénanátha.
Szemölcsök testszerte. Korán kialakuló szívbetegség. Reiter-szindróma (sokízületi gyulladás kötőhártya- és húgycsőgyulladással).
Fontos tudni, hogy a szervezet védekezési mechanizmusához tartozik az életfontosságú szervek védelmében mindennemű káros anyagnak, méregnek a felszínre, azaz a bőrre, a nyálkahártyákra való kiválasztása. Ha a szikózis látens marad, a szervezetnek már nincs elég ereje a mérgeket a perifériára kilökni – illetve, ha a modern orvostudomány ezeket újra és újra visszanyomja a mélybe, például úgy, hogy leoperálja a szemölcsöket –, akkor lépnek fel a súlyos szervi elváltozások, többnyire valamilyen rosszindulatú daganat formájában.
Az öröklött vagy nyugalmi állapotban levő szerzett szikózist azonban nem csak a kankós váladékozás elnyomása aktiválhatja, hanem több minden más is. Egy akut betegség (például megfázás), menstruáció, terhesség, szülés, abortusz, újabb kankós fertőzés, oltás (különösen a terhesség alatt), egy operáció (legyen az bármilyen „kicsi”) – ezek mind felszínre hozhatják vagy a mélyebb rétegek felé terelhetik a szikózist. Különösen régen fordult elő, amikor a nők többsége még szűzen ment a házasságba, hogy a férj már az első nemi aktusnál megfertőzte a feleségét, akin anélkül, hogy valaha is mutatkoztak volna rajta a kankó akut tünetei, egymás után mutatkoztak a szikózis második és harmadik stádiumának betegségei.
Korunkban a nőknél ugyanez a folyamat sokszor az első szülésük után kezdődik. A szülés aktiválja a bennük lappangó szikózist, ami az anyában gyereke világrajötte után teljes erővel kezdi meg romboló működését, úgy hogy ezek az asszonyok ettől kezdve szinte egyik betegségből a másikba esnek.
A szikózis a terhesség alatt a következő tüneteket és jeleket produkálja:
Az anya a terhessége előtt sokáig nem tudott teherbe esni; hónapokon keresztül, sokszor egészen a szülésig meglevő gyötrő hányás; herpesz a külső nemi szerveken, a vagina gombafertőzése; baloldali isiász, görcsös hasi-fájdalmak.
Ha az anya korábban már átesett az ú. n. női betegségek valamelyikén, akkor előfordul, hogy a méhe helyzetváltoztatása miatt nem tudja kihordani a gyermekét, legtöbbször az 5. hónapban elvetél.
A szikótikus embernek természetesen nem csak a testi tünetei, de a viselkedése is jellegzetes, hiszen a szikózis az idegrendszert is megtámadja. Fentebb már szó volt róla, hogy a mértéktelenség, a féktelenség, a hiperaktivitás, a nyugtalanság a legfőbb jellemzője.
Minden téren szélsőséges, szertelenül viszonyul mindenhez, a szexhez, a munkához; a kockázatvállaláshoz. Ez a viselkedés gyakran vezet kaotikus állapotokhoz. Túlfűtött szexualitás jellemzi, hajlamos a promiszkuitásra: sok szex, válogatás nélkül, ő az „éjszaka császára”, este van a legjobb formában.
A szikótikus fő jellemzője, hogy mértéktelen és telhetetlen, kissé közönséges, nyers modorú, érzéketlen, extrovertált, kissé vad, általában nagyon eleven ember. Hajlamos a túlzásokra és a telhetetlenségre.
Nagyfokú belső sietősség jellemzi. Zavaros, szétszórt gondolatai vannak, dekoncentrált. Mintha egy fátyol vagy egy üvegfal mögül beszélne, lehet, hogy mindent irreálisnak érez, mintha álomban élne. Tele van ötletekkel, de nincs világos elképzelése arról, hogy a jelenben mit kellene tennie. Bár állandóan siet és felfűtött állapotban van, a fontos teendőket általában halogatja. Szeszélyes természetű, robbanásszerűen adja ki az energiáit, tehát az alkalmi elfoglaltságokat kedveli. A kitartás nem jellemző rá. Általában gyenge a memóriája.
Vizsgák, fontos találkozók előtt szorong, erős bűntudat gyötri. Annyira élethű álmai vannak, hogy valóságnak hiszi őket. Egyszer szeretetre méltó, máskor rosszindulatú. Ingadozik az önbizalom és a bátortalanság, a kegyetlenség és a kedvesség között. Hadarva, energikusan beszél, még akkor is, ha barátságos. Egyszer belerúg a macskába, azután cirógatja; de előfordulhat, hogy valójában fél tőle. Általában szereti az állatokat, de sokszor allergiás a szőrükre.
Fél a sötétben; attól, hogy van mögötte valaki; fél az elmebajtól. Kényszeresen mossa a kezét. Nagyon rágja a körmét. Látnoki képességei vannak (megjósolja a kellemetlen eseményeket). Nagyon féltékeny, féltékenységi rohamában még ölni is képes.
Nem szabad elhallgatni, hogy a szikótikus alkatú ember általában nagyon sikeres és természeténél fogva nagyon szívós, ami különösen akkor derül ki, ha élete során nem esett át sok és drasztikus elnyomáson, melyek a fertőzést a belső szervei felé terelték, és ezáltal komolyan megbetegítették. Az ilyen alkatú ember szereti és élvezi az életet, a nagy evés-ivásokat, melyeken sok húst, alkoholt és más ajzószereket fogyaszt.
Végezetül két jelenségről kell még szót ejteni: a köszvényről és az ú. n. vakcinózisról, azaz az oltások által kiváltott szikótikus állapotról.
A mértéktelen életvitelt folytató, különösen a sok húst és alkoholt fogyasztó emberek körében régebben nagyon elterjedt betegség volt a köszvény, melyről ma már csak a történelmi regényekben lehet olvasni. Holott a köszvény ma is létezik, csak a modern orvostudomány sok más nevet adott neki.
Kiegészítés:
A szikózis elleni legfontosabb szerek:
Elsősorban Hahnemann anti-szikotikus szerei: Thuja, Nitricum acidum,
aztán a szikózis nozódája, a Medorrhinum.
További kiemelt fontosságú anti-szikotikus szerek: Natrium sulphuricum, Staphysagria.
A nem-kiemelt, de még háromértékűek: Argentum metallicum, Argentum nitricum, Causticum, Cupressus, Kalium sulfuricum, Pulsatilla, Sabina, Sepia.
Ezek közül az első háromra szinte kívétel nélkül minden szikotikus terheltségű embernél szükség van, ha az illető krónikus betegségben szenved. A többi szer szükségességét pedig a páciens speciális tünetei döntik el, ezt esetenként kell megállapítani.
Ha tehát egyértelműen bizonyított a szikózis miazma megléte és aktivitása, akkor az anti-szikotikus kúra Thuja, Nitricum acidum, és ha szükséges Medorrhinum alkalmazásából áll, mégpedig a helyi tünetektől függetlenül. A többi anti-szikotikus szert, ha a panaszok ezt indokolják, többnyire csak ezek után, és már a tünetek alapján kell kikeresnik.
Ami általánosan igaz, az az, hogy e szerek (olykor kevesebb, máskor több) alkalmazása nélkül a krónikus betegségek nem gyógyíthatók tartósan. Burnett, aki a miazma-tan egyik leghíresebb és legeredményesebb kutatója és alkalmazója volt, például ezt írta: „Ha bizonyítottan fennáll a szikotikus terheltség, akkor én az összes szikózis-ellenes szert – mint például Thuja, Sabina, Nitricum acidum, Cupressus, Medorrhinum – nagyvonalúan bevetem, többnyire magas és legmagasabb potenciában adva.” Vagyis e nagy homeopata is félig-meddig „vakon” (azaz nem pontos kikérdezés alapján) adta e gyógyszereket, abban a meggyőződésében, hogy a miazmák végleges legyőzéséhez sok anti-miazmatikus szer szükségeltetik.
Feltéve: 2012. augusztus 11. és 2013. április 9.
A köszvény
A köszvény azon ősrégi betegségek egyike, melyet a mai hivatalos egészségügy a „már nem létező”, az orvostudomány fejlődésének vívmányaként már „legyőzött” kórnak tart. Való igaz, hogy a jól táplált öregurak regényekből ismert „podagrája”, vagyis köszvényes rohama napjainkban már nemigen fordul elő, de ez még korántsem jelenti azt, hogy maga az alapbetegség, a köszvény, és még inkább ennek komplikációi eltűntek volna.
A köszvény az ú. n. húgysavas hajlam egyik megnyilvánulási formája. A húgysavas hajlam azt jelenti, hogy a szervezetben vagy fokozott a húgysavtermelődés, vagy/és nem megfelelő az ürítés. E két kiváltó ok együtt vagy külön-külön is azt eredményezi, hogy a káros melléktermék, a húgysav és a húgysavas sók (urátkristályok) egyes területeken felgyülemlenek és lerakódnak.
E helyeken bizonyos idő elteltével sajátságos izületi gyulladásokat (arthritis urica) okoznak, majd továbbvándorolva az erekben a belső szervekben is kóros elváltozásokat hoznak létre.
Bőséges, különösen sok húsneművel való táplálkozás, krónikus ólommérgezés, mértéktelen szeszfogyasztás szerepet játszanak a kialakulásában. Ezért a köszvényes rohamok ellen a mai napig a legbiztosabb terápia a helyes étrend megválasztása: zöldség, gyümölcs, tejtermékek és tészták, a túlzott húsfogyasztás, a belsőségek és az alkohol kerülése. De a köszvényes roham kiváltó oka a túlzott alkoholfogyasztás és a nagy lakoma mellett szokatlan fizikai megterhelés, egy operáció vagy pszichés trauma is lehet. Középkorú, elhízott egyéneknél gyakrabban jelentkezik, és az is bizonyos, hogy némely családban öröklődő bajként szerepel, és hogy a férfiaknál lényegesen gyakoribb betegség – legalábbis az akut formája, azaz a podagra –, mint a nőknél, és hogy gyakran társul az elhízással és cukorbetegséggel egy és ugyanazon egyénnél.
A köszvény gyakran az ú. n. köszvényrohammal kezdődik, még pedig legtöbbnyire a láb öregujji (nagyujji) bütykében levő izületben fellépő igen heves és különösen éjjel fellépő fájdalommal, miközben az izület meleg, duzzadt, felette a bőr piros és fénylő, és rendkívüli módon nyomás- és érintés-érzékeny (podagra). Ugyanilyen elváltozások léphetnek fel a sarok-, lábtő-, térd-, boka-, könyök-, ujj-, vállizületekben. A roham bevezető illetve kísérő tünetei: láz, fejfájás, szapora szívműködés, émelygés, hányás, rossz közérzet, étvágytalanság.
Ha egyszerre két vagy több izületen jelentkezik a köszvény, akkor ezek elhelyezkedése rendszerint aszimmetrikus.
A köszvényes roham bár egy vagy több nap után elmúlik, de azután vissza-visszatér, mégpedig egyre gyakrabban. Többszörös roham után pedig maradandó elváltozások keletkeznek a megtámadott izületben (az izületi porc sérül, az izvég kimaródik): megvastagodnak, alakjukat vesztik és merevekké válnak. (Köszvényes lerakódás, például gyakori jelenség a kéz ujjain megjelenő csomók következtében kialakult ú. n. „köszvényes-kezek”.)
Jellemző a köszvényre a gombostűfejnyi-diónyi, húgysavas sókat tartalmazó gömböcskék, vagyis a köszvénycsomók (tophus) kialakulása, melyek a test sok helyén (izületi végeken, porcokban), gyakran a fülkagylón, a homlokon, a könyök és a térdkalács felett, az ujjakban, a lábakon jelentkeznek, és érintésre szúró fájdalmat okoznak.
A krónikus köszvénynél a köszvénycsomók és izületi elváltozások mellett étvágytalanság, bélzavarok, légzőszervi hurutok, érelmeszesedés, krónikus szívizom-elfajulás, ekcéma, szembajok, például szivárványhártya-gyulladás stb., gyakran idegzsábák (érző idegek fájdalma, neuralgia: arczsába, ülőidegzsába, nyakszirtzsába), vesezsugorodás, vesehomok, vese- és hólyag-kőképződés, bőrviszketés, elhízás, zsírlerakódások, cukorbetegség is észlelhető.
Mindezeket már a 19. században leírták a köszvényről. A modern orvosi könyvek miközben egyfelől megjegyzik, hogy a köszvény ma már szinte egyáltalán nem fordul elő, másfelől még az imént felsoroltaknál is több betegséget sorolnak a krónikus köszvény tünetei közé. Ugyanis mára megállapították, hogy az urátkristályok (húgysavas sók) nem csak az izületekben, hanem idővel a szervezet savós hártyáiban, az ínhüvelyekben, a nyálkatömlőkben, az izületeket fedő bőr alatt és a vesében is lerakódnak, ahol (idegen testre adott reakcióként) krónikus gyulladásokat okoznak kötőszövet-burjánzással és porcpusztulással, amik aztán másodlagos károkat eredményeznek. Ezért tartoznak a krónikus köszvény tünetei közé olyan komoly betegségek, mint a szívbelhártya, a szívburok és a mellhártya gyulladása. A köszvény másodlagos tünetei közé tartozik továbbá a policitémia (a vörösvértestek kóros felszaporodása) és a krónikus csontvelői leukémia.
A krónikussá vált köszvény egyik korai tünete a fehérjevizelés, melyet a koncentrációképesség csökkenése, végül irreverzibilis urémia követ. Idővel az izületi károk, a porcpusztulás visszafordíthatatlanná válik, amit csontpusztulás és az izület körüli szövetek részvételével az izület deformálódása követ.
Fiatal korban előfordul, hogy a köszvény elsőnek nem egy izületben, hanem a vesében jelentkezik a húgysav-kristályok lerakódása következtében. E lerakódás következménye az az ú. n. köszvény-vese kialakulása.
Másik komplikációja a köszvénynek a vér zsírtartalmának rendkívüli megnövekedése, majd az érrendszeri megbetegedések, különösen a szívkoszorúerekben, a vastagbél nyálkahártyájának kis ereiben, a hasnyálmirigyben és a szívbillentyűkben. Emiatt a köszvényes betegek gyakran rosszindulatú magas vérnyomásban és ennek okaiban, szívinfarktusban és húgyvérűségben (= urémia, a ki nem választott húgyalkatrészek visszamaradása a vérben, mely az egész szervezetet megmérgezi) halnak meg.
Pár évvel ezelőtt hallottam egy hetven év körüli hölgy haláláról, aki előrehaladott kora ellenére rengeteget dolgozott, mindenki előtt egészségesnek tűnt. Kérdésemre egyik közeli hozzátartozója azt mondta, hogy halála előtt gyakran volt kórházban, de mindig csak rövid időre, és minden kórházi tartózkodása után azonnal folytatta fizikai munkáját, aztán egyszer csak meghalt, és az orvosok azt mondták, hogy azért, mert „sok levegő volt a hasában”.
Egy másik idős hölgyismerősöm élete utolsó évében katéteren volt, amit szinte hetente kellett cserélni, mert a vezetéket „dara”, apró „homokszemek” torlaszolták el. Az őt ápoló orvosok és nővérek közül senki sem tudta, hogy miért, következésképpen kezelni sem tudták. A belgyógyász háziorvosa személyesen nekem mondta, hogy ő „még ilyet nem látott”. Ugyanennél a hölgynél pár évvel korábban egy vérvizsgálat során ú. n. időskori leukémiát állapítottak meg az orvosok, csakúgy, mint egy másik barátnőm édesanyjánál.
Egy másik korosabb hölgyismerősöm, aki szintén egész életében dolgozott, nem csak a háztartásában, de nagy kertjében is, ahol még fát is vágott, egyik nap azzal fogadott, hogy kötényét nem tudja a hátán megkötni, annyira fáj a jobb karja. Ez az eset jutott eszembe, amikor egy évvel ezelőtt velem is hasonló történt. A jobb vállamból kisugárzó karfájásom miatt én nem csak a kötényemet nem tudtam megkötni, de már a kabátomat sem tudtam felvenni.
Aztán az is feltűnt, hogy bal nagylábujjam olykor megfájdul, szerencsére nem élesen, nem is zavaróan, de mégis észrevehetően.
A homeopátiában bevált módszer, hogy egy betegség tüneteit annak a homeopatikus szernek a gyógyszervizsgálata szerint állítják össze, mely az adott betegséget sikeresen meggyógyította. A köszvény elleni legfontosabb és legismertebb homeopatikus szerek a következők: ACON, BRY, CHIN-S, CHIN, COLCH, COLCHIN, GUAJ, LED, LITH-C, LYC, MERC, SABIN, URT-U. – ezek között vannak ú. n. „nagy” szerek, melyek magát a hajlamot gyógyítják és tüneti szerek, melyek csak a már kifejlett betegség tüneteit.
Itt most e szerek közül a köszvény két különösen fontos és specifikus (ú. n. organotrop, a beteg szervre irányuló) szerét mutatom be. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy magát a húgysavas hajlamot csakis a beteg alkati szerével és – mivel a köszvény a szikózis tünetei közé tartozik – a megfelelő nozódával és a szikózis miazma egyéb fő szereivel lehet meggyógyítani.
A most bemutatásra kerülő két szer tüneteiből kiderül, hogy az imént felsorolt eseteknél – nagyon nagy valószínűséggel – a köszvény komplikációiról, másodlagos betegségeiről volt szó, melyeket ennek megfelelően, azaz köszvény ellenes szerekkel kellett volna kezelni.
COLCHICUM AUTUMNALE (COLCH) – őszi kikerics
A növénynek a hatóanyaga a Colchicin (COLCHIN), amit a hivatalos orvostudomány is elsőként használ – materiális dózisban – a köszvény kezelésére.
Kimerültség, belső hideg. A testen végigszaladó elektromos hullám. Fejfájás, különösen a hátsó részen és a tarkón. Krónikus nátha. Kórosan kifinomult szaglóérzék.
Folyadékgyülem a szívburokban, a mellkasban, a hasban és a méhben. Nehézlégzéssel, szorongással, mellkasi fájdalommal járó szívpanaszok. A savós hártyák gyulladása – szívbelhártya-, szívburok-, mellhártya-gyulladás.
Égés vagy jeges hideg érzete a gyomorban. Felfúvódás a gyomorban, bélben, nagyon erős és tartós haspuffadás metsző fájdalommal. Gyakori bélzaj. Kólikás hasfájdalmak. A vastagbél nyálkahártyájának idült gyulladása. Fájdalom a vastagbél harántirányú részében. Hasvíz. A szeméremtájon kialakuló folyadékgyülem, amit köszvényes roham követhet.
Hátfájás különösen az ágyéki, és keresztcsonti területen. A végtagok hidegsége. Tűszúráshoz hasonló kéz- és csuklófájdalom, az ujjhegyek érzéketlensége. Az izületek, az inak és a csonthártya reumás és köszvényes gyulladása. A beteg térdei összeütődnek, nehezen tud járni. A láb és a lábfej ödémás duzzanata, hidegsége. Vándorló, egyik izületről a másikra ugró fájdalom. Izom- és íngyulladás. A sarok köszvénye.
Hideg verejték az arcon. Savanyú verejtékkel járó, hirtelen fellépő és hirtelen megszűnő erős izzadás izületi fájdalom esetén. Éjszakai izzadás.
A szem köszvényes kötőhártya- és szivárványhártya-gyulladása.
Minden tünet rosszabbodása éjjel és hideg-esős időben.
A Colchicum - és a most következő Urtica - magas potenciában, azaz alkatilag nem képes a köszvényre való hajlamot gyógyítani, hanem csak a köszvény tüneteit tudja kezelni.
URTICA URENS (URET-U) – apró csalán
Állandó fájdalom a jobb oldali deltaizomban (vállban), ami előre irányuló karkörzésnél erősödik. A beteg nem tudja felvenni a kabátját. Reumatikus visszatérő fájdalom és gyengeség az izmokban és az izületekben.
A nemi szervek viszketése, égő fájdalma. Gyakori vizelési inger. Meleg izzadás. Izzadás éjszaka, szédüléssel járó izzadás, amit testszerte fellépő lüktetés kísér. Viszkető, égető, kidudorodó, vörös foltok. Mintha hangyák mászkálnának a bőrön. Csalánkiütés, ami minden évben ugyanabban az évszakban jelenik meg. Olyan csalánkiütések, melyek a reuma kísérő tüneteiként jelennek meg. Hajhullás.
Gyakran ismétlődő székrekedés.
Fő hatóterülete a lép, hasnyálmirigy.
J. Compton Burnett, angol homeopata orvos, aki sokat foglalkozott a köszvénnyel és ennek kezelésével még a következő bajokat is – az eddig elhangzottakon kívül – a köszvény tünetei közé sorolta:
Fájdalmas menstruáció fiatal lányoknál, (baloldali) isiász, gyakori gyomorfájás, epekólika, álmatlanság, ekcéma.
Szerinte a köszvénynek egyértelmű kapcsolata van a léppel, a vesékkel és az izzadságmirigyekkel, és kevésbé a májjal vagy annak működésével (ahogy ezt a tudósok hiszik). Ami nem jelenti azt, hogy a köszvény nem tudja megtámadni a májat és a beleket, csakúgy, mint minden más szervet is. A lép viszont egészen közvetlen szerepet játszik a köszvény kialakulásában.
Burnett felhívta a figyelmet, hogy a tripper a szervezetben olyan kóros állapotot idéz elő, mely megfelel a húgysavas diatézisnek, ez az elváltozás úgy jön létre, hogy a kórokozó a szervezetet olyannyira elmérgezi, hogy savtúltengéses emésztési zavar áll elő.
(Az első képen egy köszvényes roham, az ú. n. „az egyik láb papucsban tünet” látható. Éjszaka elviselhetetlen lábfájdalomra ébredt a beteg. A duzzadt, fájdalmas lábra nem bírt cipőt húzni. – A második képen a lábtő köszvénye, mely hirtelen fellépő nagyon erős fájdalommal, ödémával, mely jellemzően tartja meg az ujjlenyomatot, jelentkezett. – A harmadik képen a gyulladásban levő nagylábujj bütyke. – A negyedik képen a fülön levő köszvénycsomó látható.)
A köszvény tehát sajnos nem tűnt el, még akkor sem, ha a köszvényes roham, a podagra valóban ritka jelenséggé vált. Ennek valószínűleg a megváltozott életstílus és étkezési szokások az oka. Ma már a legmegrögzöttebb húsevő is több zöldséget, gyümölcsöt eszik, mint a régi idők embere. Ezen kívül a szódavíz, a narancs, a gyümölcslék fogyasztása is jelentősen megnőtt, ezek pedig csökkentik a rohamok veszélyét.
Ugyanakkor a köszvény komplikáció ma is rombolnak, többek között azért is, mert nem számolnak a létezésükkel.
Feltéve: 2012. szeptember 14.
Bár a modern orvosi tankönyvekben az áll, mint ahogy fentebb írtam, hogy a köszvény eltűnőben lévő betegség, különösen hazánkban, az interneten mégis sok cikk foglalkozik vele. Most ezekből idézek olyan részeket, melyek az eddig elmondottakhoz valami újat tesznek hozzá (vagy csak megerősítik az elhangzottakat).
(forrás: www.femina.hu, wikipedia, www.webbeteg.hu)
A köszvény szinte népbetegség, rengetegen szenvednek tőle, mégis sokan hagyják kezeletlenül.
Normálisan a húgysav oldott állapotban van a vérben, és a vizelettel ürül. Probléma három esetben adódhat: ha a szervezet túl sok húgysavat termel, ha a szervezet nehezen tudja a húgysavat üríteni, például azért, mert a vesék kiválasztó-képessége örökletes betegség vagy valamely gyógyszer (például a tiazid típusú diuretikumok, az aszpirin) hatására lecsökkent. és E két esetben a vér húgysav-szintje is megemelkedik. Harmadik ok, ha egyes ízületekben olyan körülmények alakulnak ki, amelyek kedveznek a húgysav kristályok kicsapódásának. Ilyen lehet például bármely vérképzőrendszert érintő betegség, a szervezet pH értékének megváltozása, lehűlése, illetve daganatos betegségek.
A húgysav mindhárom esetben kiválik, és az ízületekben apró, tűhegyes kristályok formájában lerakódik. Ugyan már ez sem tesz jót az érintett ízületeknek, de magát a köszvényes rohamot a nagy falósejtek (makrofágok) váltják ki, amikor időről időre megtámadják ezeket a kristályokat (vagyis úgy kezelik őket, mint az idegen testeket).
A köszvény lefolyása egymást követő hullámokban történik. Az urátkicsapódás az ízületek közelében zajlik, főként hideg és pH-változás hatására. A lerakódás az ízület egészét érinti, az ízületi porcokat, az ízületi tokot és az ízülethez tartozó csontvégeket egyaránt.
A húgysavszint megnövekedése a vérben kimutatható. Ennek során mégis gondolni kell arra, hogy a vérkép – függetlenül attól, hogy a beteg mit evett, illetve ivott – igen gyors változásokat tud mutatni. Ezért, ha egy köszvényes roham fellép, a húgysavszint a vérben már régen normális szintet mutathat a vérvétel időpontjában. Egyetlen laboratóriumi vizsgálat így nem képes bizonyítani a köszvénytől való mentességet.
Ráadásul újabb tanulmányok arról adnak hírt, hogy a magas húgysavszinttel rendelkező betegek csupán öt százalékánál fejlődik ki köszvény. Másrészt a betegség teljesen normális húgysavszint-értékeknél is fellép.
Az akut köszvényes roham csillapítására ősidők óta a kolchicint (őszi kikerics hatóanyaga) használják. Ez akadályozza a fehérvérsejteket (különösen az elhalt sejtek bekebelezését végző makrofágokat) abban, hogy húgysavkristályokat vegyenek fel, így mérsékli a gyulladási reakciókat, melyeket ezek a sejtek és az általuk termelt citokinek táplálnak. Az őszi kikerics mérgének felhasználása olyan régi, mint az orvoslás, de magas toxicitása miatt kolchicint csak nagyon óvatosan szabad alkalmazni. Miután a kolchicint hosszú ideig magas dózisban alkalmazták, ma már – tisztán tapasztalati meggondolásokból – alacsony dózisokat javasolnak. Veseelégtelenség esetén ellenjavallt. [A homeopátia szintén használja a kolchicint, Colchicum néven, de homeopátiás hígításban és dinamizálásban. Homeopátiás potenciában már semmilyen káros mellékhatása nincs, ugyanakkor gyógyító hatása megnő.]
A különböző ételek húgysav-koncentrációja:
– Magas húgysav-koncentráció: pisztráng, hering, a heringfélék családjába tartozó halak, grillcsirke, máj, vese, a borjak pajzsmirigye, velő, húslevesek, leveskockák és sütőélesztő.
– Közepes húgysav-koncentráció: lepényhal-filé, sörsonkák, az izmok húsa (marha, disznó, csirke, vad), hüvelyesek és mogyorófélék.
– Alacsony, vagy nulla húgysav-koncentráció: tej, joghurt, tojás, tök, paprika, burgonya, alma, barna és fehérkenyér, sajtok.
Mindenképp megjegyzendő, hogy a tejtermékeknek gyakran magas a gyümölcscukor tartalma, melynek emésztésekor a húgysav-koncentráció megnövekedik a szervezetben.
Az italoknál elsősorban a sör (10–23 mg pro 100 g) és kóla (10 mg pro 100 g) emeli a vér húgysav koncentrációját.
Köszvény gyakrabban alakul ki férfiaknál, különösen a középkorúaknál, feltehetően azért, mert húgysav-szintjük eleve magasabb, mint a nőké, a változókort követően azonban a nők húgysav-szintje is megemelkedik. Ennek megfelelően férfiaknál általában 40-50 év között alakul ki köszvény, míg nőknél rendszerint csak a változókort követően. Súlyosabb formái viszont általában harminc éves kor alatt kezdődnek – mindkét nemnél –, melynek oka szinte mindig valamilyen örökletes betegség [húgysavas diatézis, azaz szikózis miazma].
A krónikus köszvény tünetei: Fejfájás, puffadás, viszketés, izomgörcs, véres vizelet, fogínyvérzés, szívritmuszavar.
Organotrop szerek
(= valamely szervre irányuló, magára a szervre vagy annak működésére ható szerek)
A köszvény kiváló alkalmat nyújt, hogy szót ejtsünk az alkati, másképpen a krónikus betegségeket gyógyító szerek és az ú. n. organotrop – egy szervre irányuló, magára a szervre vagy annak működésére ható – szerek közötti különbségről.
A könnyebb megértéshez vegyük a következő egyszerű példát. Egy lakásban tönkremennek a bútorok, a padló, mert egy helyen beázik a födém. A bajt többnyire akkor veszik észre, amikor éppen zuhog az eső. Mit tesz ilyenkor a tulajdonos: elsőnek megpróbálja valamilyen provizórikus módon betömni a lyukat, vagy ha ez nem megy, egy vödröt rakni a lyuk alá. Utána a már beömlött vizet távolítja el, majd nekilát az átázott tárgyak kiszellőztetésének, megszárításának, lehetséges megmentésének. És ha mindezekkel megvan, és az eső is eláll, nekilát a födém kijavításának, elkerülendő, hogy egy újabb beázás előforduljon. Az első tevékenységek a nagyobb kár enyhítésére, és a már megtörtént károk helyrehozatalára irányulnak, az utolsó az újabb károk végleges megelőzésére.
Nos, a homeopátiás kezelésnek pontosan ugyanezen logika szerint kell végbemennie a krónikus betegségek, azaz az alkati kezelés során.
A köszvénynél maradva ez így hangzik: Akut köszvényes roham esetén először a rohamot csökkentő, megszüntető szereket, illetve eljárásokat kell alkalmazni. Ha a beteg túl van a rohamon, akkor el kell végezni a tisztítást (salaktalanítást, de csak azoknál, akik ekkor kezdik a homeopátiás kezelésüket, akik már korábban is homeopátiás kezelés alatt álltak, azoknál ez az újbóli salaktalanítás nem szükséges), és ezt követően rá kell térni az akut roham okának, azaz magának a krónikus betegségnek, a köszvénynek a gyógyítására.
Ugyanez igaz minden más krónikus betegségre is, például e honlap alapbetegségére, a szénanáthára is. A sajátvér terápiát akkor kell alkalmazni, amikor a szénanátha tünetei jelentkeznek. És magát a szénanátháért felelős miazmát, alkati betegséget pedig a tünetmentes időben kell kikezelni.
A homeopátiában egy krónikus betegség alatt fellépő rohamokat, akut rosszabbodásokat az ú. n. organotrop szerekkel, és magát az alap betegségre hatókat az alkati és miazmatikus szerekkel kell kezelni. Az elsők nem képesek magát a betegséget meggyógyítani, csak a betegségek produktumait.
J. Compton Burnett angol homeopata „A köszvény és a gyógyítása” című könyvéhez írt előszóban, Gerhard Risch professzor erről a problémáról így írt: Burnett a könyvében „egzakt különbséget tett a köszvényroham és a köszvény, mint betegség, kezelése között – vagyis a köszvény produktuma és a köszvény, mint öröklött általános betegség között. Ez nem más, mint az akut és a krónikus betegségek közötti különbségtétel. Így sikerült Burnett-nek olyan szereket megadni, melyek az akut rohamot képesek megfékezni, és olyanokat, melyek a konstitucionális, az alkati hajlamot (öröklött és kombinált krónikus miazmák), amit köszvénynek nevezünk, meggyógyítani képesek.”
Egyúttal Burnett arra is felhívta a figyelmet, hogy előfordulhat, hogy „egy betegség akut fellángolása, például egy köszvényes roham alatt az alapbetegségre ható alkati szer kárt okozhat, mert a »nagy« alkati szer »felpiszkálja« a káros lerakodásokat, és ezzel a szervezetben erős »háborgást« idéz elő. Ha azonban a »füstöt és kormot« előbb kimossák, akkor a nagy antimiazmatikus szert gondolkodás nélkül be lehet adni. Így sikerült Burnett-nek azokat a betegségeket, melyek a krónikus miazmák talaján lépnek fel, a homeopátiával meggyógyítani, azáltal, hogy nem csak ezek produktumait és eredményeit eliminálta az organotrop szerekkel, hanem a miazmatikus eredetüket is kezelésbe vette a megfelelő antimiazmatikus szerekkel.”
Az itt elmondottak minden krónikus betegségre igazak. Ezek szerint a kezelés kezdetekor meg kell állapítani, hogy a krónikus betegség mely szervet támadta meg éppen, és ehhez kell megtalálni a tünetek alapján az organotrop szert. Majd meg kell állapítani, hogy maga a betegség mely miazmához, illetve miazmákhoz tartozik – ha ez utóbbi eset áll fenn, akkor melyik miazma van éppen „felül”. És a további kezelést ennek megfelelően kell végrehajtani.
A köszvény elleni homeopatikus szerek
A köszvénynél maradva, az akut köszvény legmagasabb, azaz háromértékű organotrop szerei a következők: ACON, ARN, BRY, CALC-P, CHIN-S, CHIN, COLCH, COLCHIN, GUAJ, LED, LITH-C, ROD, RHUS-T, URT-U és a májra, lépre ható legfontosabb szerek: CHELIDONIUM, CARDUUS, JABORANDI. Akut rohamnál olykor olyan nagy szerek is szóba jöhetnek, mint a NAT-M és NUX-V, de alacsony (pl. C 6) potenciában.
A köszvény, mint krónikus betegség háromértékű antimiazmatikus, vagyis alkati szerei pedig a következők: BENZ-AC, KALI-C, LYC, MED, MERC, NAT-M, NIT-AC, PULS, SABIN, SULPH, THUJ, URT-U.
A repertóriumok, vagyis az egyes panaszokra megadott szerek gyűjteménye a betegségeknek mind az akut, mind a „nagy” szereit tartalmazza.
Befejezésül még arra kell felhívni a figyelmet, hogy olyan esetekben, amikor egy krónikus betegség már maradandó elváltozásokat okozott, ezeket többnyire még a homeopatikus szerekkel sem lehet „meg nem történtté” tenni. Különösen akkor nem, ha ezek az elváltozások nem a betegség kezdeti stádiumában fellépő átmeneti gyulladások vagy más, még befolyásolható folyamatok következményei. Ilyenkor a homeopatikus kezelés abban segít, hogy a betegség ne terjedjen tovább, és más komplikációk ne lépjenek fel.
Feltéve: 2012. szeptember 30.
VISSZA
folytatása hamarosan következik
|
